1959.VIII.22.
Micsoda telhetetlenség: tegnap már újra levelet vártam tőled, ahogy biztosan te is vártál ma tőlem. Közben megfeledkeztem arról, hogy én már tegnap is írhattam volna, s így te ma már olvashatnád. Telhetetlenek vagyunk: egymás telhetetlenjei. Szomjazzuk egymást, mindig várunk egy-egy jelet, egy szót, valamit. Valahogy úgy vagyok, hogy mindennap írnék, hiszen csak rólad tudok most írni, csak neked. Mióta elmentél nem tudok dolgozni. Belefogok, abbahagyom. Nem megy. Úgy tele vagyok, úgy telítve vagyok veled, hogy nincs hely másra, nincs idő. Te, mindig csak te. A „mindenem”, ami akaratlanul futott a tollamra, csak így magyarázható. És ez milyen jó! Van-e nagyobb, szebb, boldogabb, emberibb, világ, mint az, amit te jelentesz, ami te vagy, a „minden”?
Tegnap volt az első nap, hogy átmentem Schreiberékhez étkezni, mert előzőleg mindig feküdtem, csak a házban járva ide-oda, ha kellett. A rossz az is, hogy most nincs orvos, mert szabadságra ment, és helyettese ritkán akad. A szerdai injekciót az egyik nővér jár hozzám beadni. De így is jó, már tudok künn is járkálni, s vasárnapig, remélem, rendben leszek és elmehetek eléd az autóbuszhoz. (Ha nem mennék, ne ijedj meg, mert az csak azért történhet, hogy ne erőltessem meg a lábamat.)
Várlak. Várlak. Várlak. Ennél boldogítóbb érzés talán nincs is. Ezt ennyire még sohasem éreztem. Téged várni a legszebb, amit az élet adhat.
1959.VIII.23.
Nem vagyok jól, ezért írok ceruzával. Ma már nem tudtam levelet írni. Tegnap délelőtt express adtam fel, hogy szombat délig biztosan elérjen. Aztán ki tudja, mikor írhatok megint? Volt valami csodálatos ebben a levelezésben, ezekben a szinte torlódón zúduló mindennapos levelekben. Ezt én még sohasem tettem,, sohasem kívántam, sohasem hajszolt így a mondanivaló, mint most hozzád és feléd. És soha senki máshoz. Mi ez? Ebben van már egy nagy adag abnormalitás, vagy még szabatosabban: irrealitás? Ilyen nagy szerelem! Az én koromban! Ez a felajzottság, ez a csak ezt-élés, ez a szinte álomszerű, lebegő, csodálatos lét.
Csoda, csoda: nem mondhatok mást. Ilyen gyönyörűséget megélni, átélni, és tovább és tovább élni, mindig ezt élni…Ezzel feküdni, ezzel ébredni…ez már nem emberi…Ez valami bűvölet, kábulat. Azért olyan fejbekólintó, olyan idegtépő, olyan elementáris hatású ez a hirtelen jött áramszünet, ez a valóságra döbbenés.
Úgy éltünk, mintha rajtunk kívül senki és semmi nem lenne. És most ez a „rajtunk kívüli” teljes súlyával nyom le bennünket. Úgy élek, mint akire valami lidércnyomás nehezedett.
Venném elő a leveleket. Nincsenek már. Elégettem őket. De csak a legújabbakat, a betegség utániakat. A többihez még nincs szívem. De mert te akarod, egyszer meg is teszem, meggyújtom a máglyát. Mindjárt eszembe jut egy Ady-vers…Hunyhat a máglya, de ezek a hű kutyaszemek…Mindjárt kikeresem. Megvan: „Hunyhat a máglya. Ezek a hű kutyaszemek nem néznek soha másra.”
Majdnem így van. A napokban L. akart eljönni. Szabadságon van, melyet a nővérénél, Pozsonyban szokott eltölteni, de a nővére fürdőben van, így nála csak egy-két napot tölthet. Prágába is készül, és néhány napra a Tátrába,, és onnan – bár nem írja, hogy ide jönne – „ van még pár napom és nem tudom, hogy hol töltsem.” Ez célzás volt, várta, hogy hívjam. Én nem tudtam megtenni. Roséra hivatkoztam, és hogy utána bizonyára megérezném az idegesség következményeit, meg nem is vagyok jól, stb. Sajnáltam is szegényt, mert nincs senkije, nincs hová mennie, de nem tudtam meghívni. Már írt is, megértőn: most éppen a Tátrában van, s hogy majd egyszer eljön a nővérével.
Most nem tudtam volna vele lenni ezekben a szobákban, ahol te úgy vagy jelen, hogy ha belekapok a levegőbe a kezemmel, téged érezlek, tapintlak, simogatlak. Te vagy itt a levegő, a látomás, a valóság. Tele van veled minden. Nem jöhet most ide senki más.
Kegyetlen voltam L-el szemben? Hálátlan? Embertelen? Inkorrekt? A kérdések kínoznak, de nincs, nem jöhet rájuk felelet. És ha van, azt is meg kell szenvednem érted.
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Kolár Péter gyűjteményéből {iarelatednews articleid=”56031,55794,55793,55553,55552″}
