A Csemadok Párkányi Alapszervezete kegyeleti megemlékezést tartott az aradi vártanúk tiszteletére október 6-án,a kopjafánál. A megemlékezésen Bacsó Péter tanár ünnepi beszédében korunk fiataljaihoz is szólt. Idézzük beszédét:
“Sorsába beletörődve Damjanich János ezt mondta: „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg.”;
Társai emberi és szakmai nagyságát elismerve így szólt az osztrák Poeltenberg Ernő: „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.”
Nagysándor József pedig e szavakkal fordult a hadbírók felé: „Hodie mihi, cras tibi!” (ma nekem, holnap neked!).
Tisztelt jelenlévők! Kedves egybegyűlt Emlékezők!
Nemzetünk gyászol. 2001-től október 6-át nemzeti gyásznapként jegyezzük naptárainkban. 1849 óta pedig ezen a napon a magyarság sokadszor emeli tekintetét fohászkodva az égre, egy keresztre, kopjafára, emlékműre, miközben érzi a szívében azt a tehetetlen fájdalmat, ami akkor keríti hatalmába az embert, ha megtörténik a megváltoztathatatlan.
Sajnos 1849-ben a nemzeti tragédiáink sorát egy újabb gyarapította. Az aradi magyar Golgotán, ahogy az emigrációban élő Kossuth nevezte Aradot, 13 hazafi halt meg a nemzet ügyéért teljes méltósággal, férfiúi bátorsággal. Akarva vagy akaratlanul elgondolkodunk azon, mit érezhettek, élhettek át mártírjaink az utolsó napjaikban, óráikban. A gyötrődés, beletörődés, remény, reménytelenség hatotta át értelmüket és szívüket? Talán elsősorban büszkeséget érezhettek! Korabeli leírások szerint az utolsó percig büszkén vállalták az addig vívott harcukat, melyet nemcsak az idegen hatalommal szemben kellett megvívniuk, hanem kivételes estekben a hatalomhoz, a császári hűséghez betegesen ragaszkodó családtagokkal is. Így tette ezt gróf Vécsey Károly saját édesapjával szemben. Az apa elvakult császárhűsége figyelmeztessen és intsen bennünket arra, hogy mondvacsinált okok, önös érdekek miatt nem szakadhatnak szét családjaink, közösségeink, baráti kapcsolataink. Ezzel a Haynaui politika, a leszámolás és a felszámolás, útjára lépnénk.
Azt tudjuk, hogy az aradi 13 mire volt büszke. Mikor lehetünk mi büszkék? Legyünk azok, amikor
gyermekeink anyanyelvükön tanulnak, de nemcsak az aradi 13-ról, hanem Batthyány Lajosról- az első
felelős magyar kormány miniszterelnökéről, Kazinczy Lajosról – a híres író-költő Kazinczy Ferenc fiáról is, vagy Mednyánszky Lászlóról – a beckói születésű festő nagybátyjáról, akik szintén Haynau rémuralmának áldozatai voltak. De akkor is büszkeség töltsön el mindannyinkat, amikor gyermekeink mindennapi imájukat édes anyanyelvükön emelik az Úrhoz, talán hagyományőrző csoportokban próbálják szívvel-lélekkel továbbörökíteni dédszüleik hagyományait. Legyünk büszkék akkor, ha kisebbségi sorsban a magyarságért élünk és teszünk valamit, továbbá a nemzetünkhöz való tartozásunkra is.
Az aradiak nyelvi sokszínűségére gondolva tisztelettel adózhatunk, büszkeséggel gondolhatunk a Kárpátmedencében élő más nemzetiségű barátainknak is, akik őszinte elfogadással, megértéssel, szeretettel viseltetnek irántunk. Másodsorban egyfajta szeretetteli aggódást érezhettek a vértanúk! Talán nem minden pillanatban a saját sorsuk iránti aggodalom tépázta idegeiket azon az utolsó éjszakán, hanem a feleségek, menyasszonyok, gyermekek, testvérek és a szülők iránti aggodalom! Megható, és az emberi nagyságot hűen tükrözi Nagysándor József beteg nővéréért, Damjanich feleségéért való őszinte aggódása.
Leningen-Westerburg Károly utolsó levelének egyik gondolata szintén erről tesz tanúbizonyságot: A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat…, súlyosan nehezedik lelkemre.
Ha a mai kor embere az egymás iránti őszinte, szeretetteli aggódást, féltést helyezne előtérbe, akkor talán kevesebb lenne az én központú, az önmaga erejét túlságosan nagyra tartó vagy irigy ember. De kevesebb lenne a széthullott család is, mivel az odafigyelés, aggódás, törődés erősíti a családot, elsöpri az egymástól való függetlenedés gondolatát is.
Harmadsorban reménységgel és hittel volt teli a szívük! Két dologban biztosan reménykedtek Arad mártírjai. A halálos ítélet kihirdetése után egyik-másik bízott a kegyelemben, a büntetés enyhítésében. Továbbá nem egy vértanú szájából hangzott el, hogy majd odaát találkozunk, újra együtt leszünk. A reménység mellé párosult az Úrba, a feltámadásba vetett erős hit. Az aradi mártírok arra biztatnak bennünket, talán az egész nemzetet, hogy ne legyünk kicsinyhitűek. A kicsinyhitű kételkedik, bizonytalan, fél, majd elveszik! A hitünket erősítsük meg kellő bátorsággal, határozottsággal és elszántsággal.
Kedves Emlékezők!
Üzenjünk innen a párkányi kopjafa mellől az egész Kárpát-medencének:
Arad mártírjai ránk hagyták büszkeségüket, tiszta hitüket és a családjuk iránti szeretetteljes odafigyelés, törődés eszméjét. Ezek nélkül egy felvidéki magyar élete elképzelhetetlen kell, hogy legyen. Ők tizenhárman nyelvre, származásra való tekintet nélkül haltak meg a szabadságért, egy eszméért, a nemzetünkért, amely Szent István óta tudja, hogy a megmaradása egy határokat nem ismerő, közös ügy. Annak kell lennie, hogy Európa meghatározó, irányadó, példamutató, nagyjaira büszke, de bátran a jövőbe tekintő, tettre kész népe legyünk” – mondta Bacsó Péter Párkányban.
Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56665,56569,56568″}
