A bársonyos forradalom előtt ugyan nem a Lévai járásban dolgoztam, ám az itteni iskolaüggyel is akadt egy-két kellemetlenségem, mert a pedagógus helyzete korántsem volt könnyű abban az időben, hiszen igen sok, ma már szinte fel sem fogható támadás érte innen-onnan.
Volt köztük olyan, amely közvetlen az én személyemet érintette, illetve érinthette volna, s akadt, amikor csak másokat szerettem volna megvédeni az őket ért fenyegetések miatt.
Az egyik ilyen esetet az utóbbiak közül egy temetési búcsúbeszéd miatt pergették fel az illetékesek. Szokás volt ugyanis régebben is, hogy a tanárkollégák kölcsönösen segítettek egymásnak. Hol egy-egy szöveg legépelésében, valamilyen szakkönyv kölcsönadásában, hol ilyen-olyan kérvény megírásában, helyesírási szempontból való átnézésében stb. Attól függően, ki mihez értett jobban, miben volt járatosabb.
Egyik ipolysági barátom, akivel évfolyamtársak voltunk a főiskolán, néhány évtizede, amikor a városka legnagyobb és magyar tannyelvű oktatási intézményének egykori jó nevű igazgatója meghalt, arra kért, hogy segítsek neki egy búcsúbeszéd elkészítésében. Ő volt ugyanis akkor a Szülői Szövetség elnöke. A szöveg megszületett, s kollégám el is mondta azt, a több száz jelenlévő előtt a polgári szertartás keretében.
Pedagógust akkor ugyanis nem igen lehetett, s nem is volt ajánlatos pappal temettetni. Főleg akkor nem, ha a házastárs is ilyen pályán mozgott. Netán a gyermekei közül is tanár volt valaki. Megtörtént például, hogy Ipolybalogon, ahol a fiatalon elhunyt egyik tanárkollégám temetésére készült a család, hirtelen megjelent Nagykürtösről egy küldöttség, melynek tagja volt az iskolaügy vezetője, a pártbizottság ideológiai titkára, a járási nemzeti bizottság elnöke, s nyomást gyakoroltak az özvegyre, hogy ne temettesse férjét pappal, mert ennek a családra nézve súlyos következménye lehet.
Egy másik esetben tanfelügyelőnk fiatalon meghalt gyermekének szerveztek polgári temetést. Ezen csaknem valamennyi magyar pedagógus is ott volt, s az is tudomásunkra jutott, hogy a plébános már ezt megelőzően elvégezte a beszentelést és a magyar nyelvű katolikus temetési szertartást. Később természetesen ez is kitudódott, s majdnem állásába került az édesapának.
De eme kis kitérő után térjünk vissza az ipolysági esethez. Barátomat, aki akkor az ifjúsági házban dolgozott, a felsőbb szervek felelősségre vonták. Az ok pedig az volt, hogy a beszéd így fejeződött be: „Nyugodj békében, az ég áldjon!” No, ez már súlyos vétségnek bizonyult, s elég ok volt ahhoz, hogy valamiféle következménye lehessen a dolognak. Mert, mint a kérdést feltették: „Miféle kívánság az egy polgári temetésen, egy szocialista-ateista gondolkodású pedagógustól, hogy: ég áldjon?”
Amikor erről tudomást szereztem, felhívtam az iskolaügy főnökét Léván, s megkérdeztem tőle, milyen eljárást indítanak a barátommal szemben a temetésen elmondott beszéde miatt.
A szülői tanács elnöke egyébként jó barátom, becsületes, szerény ember, s az elhangzott beszédet meg egyébként én írtam neki, engem büntessenek. Persze, erre úgy sem lett volna módjuk, mivel én nem tartoztam az ő fennhatóságuk alá. A főnök, aki egyébként Ipolyságról származott, megnyugtatott, hogy barátomnak nem lesz semmi bántódása. Mai napig kíváncsi vagyok arra, ki csinált ebből a látszólag jelentéktelen dologból ily nagy ügyet.
Igaz, a temetésen a felsőbb szervek is nagy számmal képviseltették magukat, köztük az iskolaügyi osztályvezető elvtárssal. De Ipolyságon is akadtak akkor ügybuzgó és „igyekvő” emberek, akik saját karrierjük biztosítása érdekében sok mindenre képesek voltak. A titkot már nem fogják feloldani, ám jó, hogy nemsokára az eset után egy nagyot fordult a mi kis világunk is. S a volt igazgató utódját már pap temette Ipolyságon.
