Lassan lecseng az öntözővíz körüli vita a mi kis szemétdombunkon. Elhangzott pár felháborodott vélemény, hogy már megint az agrárvállalkozók hasznát akarja az állami hatalom, jelen esetben a környezetvédelmi miniszter megcsapolni. És mivel az aszálytól a déli területek szenvednek a legtöbbet, tehát a magyar agrárvállalkozót sújtja leginkább a várható vízdíj.
Háborogtunk egy kicsit, a vízdíjat pedig majd szépen megfizetjük. A vitával egy bajom van: a pénzbeszedésre irányuló rossz, elképzelés nélküli demagóg vízpolitikára az érintettek csak saját bevételeiket védő érveléssel válaszoltak. Pedig mindkét fél beláthatná azt a paradoxont: ahhoz, hogy minden a régiben maradjon, nagyon sok mindennek meg kell változnia.
Mindkét oldal érvelése gyenge. Gyenge a környezetvédelmi miniszter érvelése, amikor azzal indokolja a vízdíjat, hogy óriási költségeket emészt fel az öntözés okozta környezeti károk elhárítása. Én nem tudok ilyen költségekről, de félek, a miniszter úr sem tudna felszámolni akár egyetlen centet sem. Ugyanakkor gyenge az agrárvállalkozók érvelése is, mert indokaik nem terjednek túl a saját pénztárcájuknál.
Pedig mondhatnák, hogy szívesen fizetnének vízdíjat, ha olyan környezeti befektetéseket finanszíroznának belőle, amelyek akár segíthetnék is a kedvezőbb klimatikus környezet kialakulását, ami aztán pozitívan hatna bevételeikre. Mert itt most kőkeményen az egyik éltető elemünkről, a vízről van szó. Az lett volna jó, ha a vita kapcsán nem csak a probléma egy kis szegmenséről, az öntözésről, hanem a térség (Szlovákia, Kárpát-medence) egész vízgazdálkodásáról beszélhettünk volna.
Az öntözés a növénytermesztés stabilitásának fontos eleme, de valójában csak vészmegoldás a csapadékhiány, illetve a vízhiány pótlására. A növények a kijuttatott víznek csupán kisebb részét hasznosítják, a zöme elszivárog, illetve elpárolog, maga után hagyva azt a sómennyiséget, amit az öntözővíz tartalmaz (az eső ugye desztillált víz).
Az öntözésre alapozott mezőgazdaság pedig évek – évszázadok során sóréteget képez a talajon – szikesít. Elég megnézni a nagy öntözéses kultúrák talajviszonyait. A Kárpát-medencében élők már ezer éve tudják, hogy a sík vidékekre hulló csapadék (5-600 mm/év) nem elégséges a növények biztonságos termesztéséhez, ezért már az Árpád-korban egy jól működő gyakorlatot alkalmaztak a nagy vízhozamú folyóinknál a tavaszi bőséges árhullámok megtartására. (Takács Károly régészeti kutatása a Rábaközben)
Andrásfalvy Bertalan munkáiban ezt hívja fok-gazdálkodásnak. Lényege, hogy a tavaszi áradások vizét csatornarendszerekbe vezették, tervszerűen elárasztva egyes parcellákat, ahonnan aztán fokozatosan engedték vissza a vizet a folyókba. Így kitűnő ívó helyek keletkeztek a halaknak, a túlméretes halakat kifogták, a hordalék gazdagította az elárasztott területeket, egyúttal jelentősen emelkedett a térség talajvízszintje, ami pedig segítette a növénytermesztést.
Ami a fő: a rendszerben ezzel fokozták a víz mennyiségét. Azzal, hogy ez valóban működik, nekünk is van tapasztalatunk. Elég megnézni a 2013-as év gazdasági eredményeit. A hosszabban tartó, rekordmennyiségű víz jelentősen, akár 1-2 méterrel emelte a Duna környékén a talajvíz szintjét, és az utána bekövetkező meleg időszak sem vitte el a termést. Mivel a rendszerben jóval több volt a víz, ennek köszönhetően nem alakult ki aszályos effektus.
A vízről való gondolkozásunk II. József óta változott meg, amikor elkezdődtek a folyamszabályozások, és fokozatosan tért nyert a monokultúrás gabonatermesztés. Mindent elkövettek a szántóterületek növelése és megóvása érdekében. Egyes felmérések szerint azóta a nagy folyamaink mellett a talajvízszint két-három méterrel csökkent, és egyre több vizet hoznak az áradások, és ezzel párhuzamosan egyre hosszabbak az aszályos időszakok.
Sajnos, a vízhez való viszonyunk is megváltozott. Nem úgy tekintünk rá, mint éltető, hanem mint kárt okozó elemre. Mikor sok van belőle, akkor gyorsan igyekszünk megszabadulni tőle, sok betonépítménnyel gyorsítjuk a rendszerből való kiáramlását. És ez egyes építészeti cégeknek nem is rossz üzlet.
Hasonló problémával a hegyvidéken is küzdenek. Bár ott jóval magasabb a csapadékmennyiség, viszont kisebb a talaj vízmegtartó képessége, és az egyre intenzívebb esők komoly lokális árvizeket képesek okozni. A hegyvidékeken megjelent a talajlemosódás és az erdőkben is aszályos jelenségek sorával lehet találkozni. A modern válasz itt is a betonlobbi útmutatása szerint készült.
Atyafiainknál azonban már készült alternatív válasz. Michal Kravčík, a Ludia a Voda civil szervezet képviselője a kisszebeni járási Csendespatak területén végzett vízvisszatartó projektjéért 1999-ben Goldmann díjat (alternatív környezetvédelmi Nobel-díj) kapott. Az ő elképzelése szerint a vizet az erdőben meg kell tartani sok kicsi természethez közeli vízcsapdákkal. Egy-egy domboldalra akár 100-200 kis hódvárszerű csapdát épít, így tartva meg a rendszerben a vizet. Akit érdekel Kravčík munkássága, egy prezentációját megtekintheti ITT
Fontos szempont, hogy a város betonrengetegében akár 4-5 fokkal melegebb van, mint az erdőben. A monokultúrás szántókon a hő 60-70%-a visszaverődik, és ez a felszálló hő nem engedi lehullni az áldó esőt. Egy erdő csak a 10-15%-át veri vissza a beérkezett hőnek, és a jóval magasabb párakibocsátása pedig beindítja a kis esőciklust.
Van tehát két módszer, amellyel meg lehetne tartani a vizet a Kárpát-medencében. Okos tevékenységgel a két nép kétfajta módszere összeérhetne, és akkor nem az öntözővíz díjáról kellene vitatkozni. Persze, minden ilyen beavatkozás sérelmekkel is járna, elég a Gilgames-eposz panaszkodó parasztjára gondolni, akinek földjei a csatornák alá kerültek. De itt még nagyon nem tartunk, sajnos még az elgondolás szintjén sem vagyunk.
