Manapság se szeri, se száma azoknak a valóban mókás felvételeknek, amelyeken a Magas- vagy Alacsony-Tátrában a gyermekjátszótéren hancúrozó, illetve a szemeteskukákban szigorú szülői felügyelet alatt „leltározó” medvebocsok láthatók. Az azonban már kevésbé szívderítő látvány, amikor azt látjuk, hogy az erdőben gombát, rőzsét gyűjtő emberrel, aki rosszkor rossz helyen volt, mit művelt Maci Laci tagbaszakadt tátrai rokona, akit immár negyedszázada szigorúan védenek a hazai törvények, és így mintegy 1400 társával együtt lassan szűknek bizonyulnak számára az itteni hegyek, völgyek és fenyvesek.
S miközben egyes nagyobb Tátra alji városokban azt fontolgatják, hogy az emberek és medvék veszélyes együttélése miatt vészhelyzetet hirdetnek ki, a barna bundás védencek már az alacsonyabb fekvésű tájakra, s mi több, még Magyarországra is ellátogatnak, ahol a tizenkilencedik század derekán teljesen kipusztultak. Pedig korábban, a letűnt századok folyamán a medvék éppenséggel ott sem mentek ritkaságszámba, s ugyanez elmondható szűkebb környezetünkről, a Duna mentéről is, ahol királyaink egykor nemcsak rőtvadra és vadkanra vadászhattak, de olykor még medve is terítékre került. Különös és elgondolkodtató, hogy a medve még a hajdani Komárom vármegye címerébe is bekerült, ugyanis a királyi korona alatti címerpajzson egy medvével küzdő, páncélba öltözött lovag látható. Vagy gondoljunk csak a csallóközi Medvére, ahol a helyi hagyomány azt tartja, onnan ered a helység neve, hogy hajdanán egy nagyobb dunai árvíz alkalmával a csónakokra menekült lakosság úgy talált ki a víztengerből a partra, hogy egy vízben úszó medvét követett.
Szerencsénkre a tátrai medvék egyelőre nem szerezhettek tudomást Csallóközről, s így az itteni természetjárók testi épségére nem jelentenek veszélyt, azonban ha jobban utánanézünk, vagy százegynéhány esztendeje volt rá példa, hogy medve barangolt a csallóközi rónaságon. Erről az esetről olvasható a Komáromi Lapok 1897. július 24-én megjelent számában: „Csallóköz saját külön medvéje még mindig él és uralkodik. Azt beszélik, hogy több keszegfalusi birtokos észlelt már medvenyomokat a határban. Legutóbb a keszegfalusi határ „Lohót” nevű dűlőjében látták feltűnni a maczkót, hol éjnek idején egy kubikos kunyhója előtt telepedett le. A kubikos a sötétben eleinte komondornak nézte, később azonban felismerve medvei minőségét: egy ásóval utánairamodott. Medve koma sem volt rest, s a helyett, hogy felvette volna a harczot a merész kubikossal, gyorsan elhordta az irháját s azóta ismét nyoma veszett.”
A híradás arról már nem szólt, hogy később más helyen ismét megjelent-e a megrémült mackó, ám lehet, hogy ijedtében meg sem állt a Magas-Tátráig. S netán az is megtörténhetett, hogy fogta magát, felült a bokrokban elrejtett kerékpárjára, és nagyokat brummogva a barátságtalan fogadtatáson, hazakerekezett „biztonságos” otthonába, egy közeli cirkuszba. Egy biztos, az igazságot százhúsz év után ma már nem fogjuk megtudni…
