Megtörtént hát a régóta várt magyar-magyar párbeszéd az MKP és a Most-Híd között. A dunaszerdahelyi találkozón delegált tagként vehettem részt, s mint régóta a magyar vonalak rendezésének híve, nagy reményekkel utaztam Csallóköz fővárosába, mégis felemás érzésekkel távoztam onnan. Éreztem bár a találkozó szimbolikus jelentőségét, láttam viszont az egymásra vetülő bizalmatlan tekinteteket is, melyek ilyen kis közösségnél nem egészséges érzelmek.
Mi tagadás, nagyon mély árkok alakultak ki ez alatt a tíz év alatt, amióta felbomlott a magyar politikai egység a Felvidéken. A legmélyebbek mégis – úgy gondolom – paradox módon akkor képződtek, amikor végre megindult a közeledés egymás felé.
Hogyan lehet ez? Történetesen úgy, hogy a közeledés akkor indult meg, amikor az egyik fél a legalantasabb helyzetbe keveredett. Azokkal lépett kormányra, akik ellen eddig jelképes hadat viselt. Azoknak a hátát fedezi, akik eddig az általuk képviselt közösséget támadták, morzsolták és ellehetetlenítették egészséges fejlődését. Mit ad Isten, alig fél év alatt házuk táján is korrupciós botrányok garmadája, és gyanúsabbnál gyanúsabb ügyletek láttak napvilágot.
A párbeszéd pedig ezért kínosabbá vált, mint valaha. Az összefogásnak ugyanis bár mindenki híve, és az valóban a nép akaratát tükrözi, a közösség ellen elkövetett bűnöknek és a korrupciónak viszont szaga van. Kellemetlen szaga, mely azt is körbelengi, aki csak gyanútlanul beszélget… Önkritika, mulasztásokat és elkövetett bűnöket beismerő vallomástétel nélkül nem lehet őszintén jövőt alapozni. Böjte Csaba testvértől pedig tudhatjuk, hogy a bűnöket nem magyarázni, hanem meggyónni kell.
Hasonló helyzetben lehettek a kurucok is 1711 tavaszán, amikor Károlyi Sándor kelletlen kényszerült manifesztumot kötni a labanc főparancsnok Pálffy Jánossal. A kialakult helyzetben bár mindenki tudta, hogy elkerülhetetlen a kiegyezés, voltak, akiknek igazságérzetük ezt mégsem engedte megemészteni, s személyük gátló tényezőjévé vált a fegyverletételnek. A vezérlő fejedelem, Rákóczi bár kegyelmet kapott, sohasem tudott megbékélni, és inkább emigrációba vonult. Nem úgy, mint III. Károly császár, ki bár szorgalmazója volt a kiegyezésnek, a majtényi síkon való fegyverletétel előtt két héttel a mennyországba emigrált.
Nos, ha a mennyországba emigrációját senkinek sem kívánjuk, de Rodostóba manapság sem ártana egyeseknek elköltözni (mondjuk „Mikes Kelemenestül”), hogy a várt princípium útjából elkerüljenek…
