Nincs olyan nemzetközi jog, amely feljogosítana egy idegen hadsereget, hogy elhurcolja egy akkor már szövetséges állam területéről annak polgárait. Ha a háború alatt bármelyikünk elkövetett is volna valamilyen vétséget vagy bűncselekményt, csakis a csehszlovák intézményeknek lett volna joguk megvádolni minket s büntetőeljárást vezetni ellenünk.
Ma már tudjuk, hogy ezt a rajtunk gyakorolt jogsértést az oroszok saját nemzetükön is gyakorolták, mikor saját embereik millióit hurcolták el hasonló táborokba kényszermunkára.
Beneš tehát nagyon jól tudta, mi várja polgártársait Kelet-Szlovákiában, amikor hivatalos beleegyezését adta elhurcolásukhoz, amire – mint elnöknek – nem is volt joga. De könnyen tette meg, mert így megszabadult a gyűlölt szlovákoktól, magyaroktól, németektől, hiszen közöttünk csak egyetlenegy cseh nő volt! Teljes két éven át voltunk – kivéve a híreket, amelyeket a halálosan beteg kiszabadultak vittek haza – a hazaiak számára eltűntek, hiszen nem engedélyeztek nekünk semmilyen postai kapcsolatot sehová a világon. Tehát rosszabbul álltunk, mint a bármilyen hadsereg hadifoglyai, akik néha küldhettek haza a Vöröskereszten keresztül legalább egy postai levelezőlapot.
(Elhurcolásuk későbbi éveiben (1947-ben) már volt lehetőség néhány levelezőlap elküldésére is, szintén a Vöröskereszten keresztül, természetesen szigorú cenzúra mellett. Így Apámnak nővére, ill. sógornője által írt lapja (Florian Vlagyiszlav-nak címezve) fennmaradt a borítékkal együtt. Érdekes módon nagynéném Pestről oroszul írt neki.)
(Kép: Flórián László archívuma)
Ez a körülmény is bizonyságul szolgált, hogy tulajdonképpen elraboltak minket, a világnak sem szabad tudnia rólunk, nem támaszkodhatunk semmilyen nemzetközi jogra, egyszerűen az NKVD kényének-kedvének vagyunk kitéve. Senki sem tudja elképzelni, hogyan hatott mindez ránk, mennyire kétségbeesettek voltunk, hányan gondoltak mindinkább az öngyilkosságra. Nem tudtuk, hazajutunk-e valaha, miért vagyunk végképp itt, hiszen soha sem állítottak bíróság elé, soha sem ítéltek el (hiszen nem is volt miért), így hát rosszabbul éreztük magunkat, mint a gyilkosok, akiket elítéltek a gyilkosság miatt, de legalább pontosan tudják, mennyi időre, s mikor kerülnek haza.
Foglalkoztunk a szökés gondolatával is, de…
Azzal a gondolattal is foglalkoztunk, hogy megszökünk – de hogyan és hová? A kaukázusi hegyek között voltunk, az Elbrusz és Kazbek közt, ahol délre az örök hó és jég lábánál minden út és ösvény véget ért. Az északi részen meg az NKVD egységei járőröztek állandóan. Minden szökés a kezükben végződött, a szökevényeket visszahozták a táborba, s az egész tábornak végig kellett néznie, hogyan ütik-verik őket, míg csak ki nem adták lelküket.
Mi jogosította fel őket, hogy így bánjanak ártatlan emberekkel? Tudatosította ezt Beneš, amikor beleegyezett elhurcolásukba, tudatosították a HNB és SlKP funkcionáriusai, amikor összeállították névjegyzékeinket? Mikor lesznek ezek az emberek mindezért felelősségre vonva? Hiszen sokan közülük még ma is élnek! S valószínűleg még sokan élnek azok közül is, akik akkor Beneš körül, az akkori csehszlovák kormány közelében voltak. Miért nincs annyi erejük, hogy felfedjék az összes akkori ármányt, hadd tudja meg az egész világ, milyen bűntetteket követtek el az akkori kiskirályok a legalapvetőbb emberi jogok ellen?
Nem lehet mindent csak az NKVD szerveire fogni, akik számára az ilyen jellegű emberellenes tevékenység szokásos, mindennapi tett volt, hanem meg kell találni azokat is, akik szolgamódra kiszolgálták őket, s így ártatlan embereket küldtek a halálba!
S így múltak az évek a legkisebb reménysugár nélkül. Időről időre ugyan összeállítottak valami transzportfélét embereinkből, de soha nem tudtuk meg, valóban haza kerültek-e.
A nőket ugyanúgy munkára fogták, mint a férfiakat
A többnyire Ukrajnából és Lengyelországból származó, 250 táborban lévő nőből sokan hosszan gyógyultak nemi betegségeikből vagy csakhamar állapotosak lettek, mert a felszabadulás után még otthon megerőszakolták, majd elhurcolták őket. Az újszülötteket ezek az anyák soha nem látták. Állítólag állami nevelésre adták őket. Az asszonyok nehezen bírták a munkát a bányában, mert bár még a számunkra is ismert orosz törvények értelmében tilos volt nőket a bányán belül dolgoztatni, a nőket ugyanúgy munkára fogták, mint a férfiakat. Boldog volt az a nő, akit konyhamunkára, a mosodába vagy a ruhajavítóba osztottak be. Ám ezek kivételek voltak, mert ezért a munkáért nem fizetett a bányakombinát, amelynek naponta eladtak minket.
A nők közt volt egy lengyel operaénekesnő is, még mindig bundában, ahogy az utcáról elvitték. Otthon a katonák megkérték, lépjen fel a katonák koncertjén, de a koncert végén már nem engedték haza, megerőszakolták, és besorolták egy következő transzportba.
Volt köztünk két lengyel is, akiket az oroszok a német koncentrációs táborból „mentettek meg”. Még az ottani koncentrációs tábor rabruháit viselték, kezükön ott volt a tetovált fogolyszám. De nem engedték őket haza, közénk sorolták őket csak azért, mert bevallották, hogy az AK (Armija krajova), tehát a londoni lengyel kormány parancsait teljesítő lengyel hazafiak seregében harcoltak a nácik ellen. S nem az AL (Armija ludova) tagjai voltak, akik Moszkvából kapták parancsaikat. Sokáig kísértettek köztünk csíkos német rabruháikban, csak akkor cserélték ki nekik, mikor már estek szét. Minden ilyen eset csak erősítette meggyőződésünket, hogy kényszermunkára raboltak el otthonról.
Féltek tőlünk, mert nem tudták, nem az NKVD besúgója-e valamelyikünk
Bár a háború alatt a németek nem jutottak el egészen Mizurba, a hegyekbe, mégis evakuálták előlük a bánya felszíni és föld alatti berendezéseit keletre, ahonnan most tehervonatokkal hozták vissza. Az lett a rendeltetésünk, hogy az ólombányákat újra üzembe helyezzük. A bányakombinát („Szadonszkoje Rudoupravlenyie”) személyzete – mint később megtudtuk – civil rabokból állt, akiket néhány évre „szszilnyij”-re (száműzetésre) ítéltek. Tőlünk eltérően fabarakkokban laktak, tehát szabadon, de nem hagyhattak el egy bizonyos körzetet. Elszökni nem tudtak, mert az NKVD minden völgykijáratot őrzött, s a hegyekbe, az örök hó és jég birodalmába szökni nem lehetett.
Ezek a „szabad” oroszok voltak a munkavezetőink és mestereink a bányákban és műhelyekben. Sokáig nem is beszéltek velünk, mert azt mondták nekik, hogy veszélyes fasiszták vagyunk, életfogytiglani kényszermunkára ítélve. Tehát tulajdonképpen féltek tőlünk, mert nem tudták, nem az NKVD besúgója-e valamelyikünk. Féltek, hogy valami miatt feljelenthetjük őket. Ez a kölcsönös félelemérzet a kommunista társadalom jellegzetes jele. Akkor még nem tudtuk ezt, de hazaérkezésünk után saját bőrünkön éreztük meg. Az államrendőrség hamar megtanulta ezt a módszert, hiszen ezt gyakorolták a kommunista párton belül is, meg másutt is a hivatalokban.
