Letudtunk ismét egy iskolaévet. Milyen volt? Attól is függ ez, mit vártunk, s mit értünk el. A bizonyítvány volna a mutatója. Igen, azt reméljük mindig, legyen minél jobb. Holott bizonyítani másképp is lehet. Másfajta módszer talán igazságosabb volna. Talán objektívabb is, ha többet mond el rólunk. És mindenképpen inspiratív, követendő példa.
Meghívtak a Miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium (konzervatórium) jubileumi záróhangversenyére, amely tavaly ünnepelte alapításának 110. évfordulóját. Persze, persze, ellenkeznének most sokan, könnyű nekik, csupa leendő muzsikus, lehet csillogni-villogni, megtapsolják és mindenkinek jó jegyet osztanak. Pedig ez nem olyan egyszerű.
Kezdjük a bizonyítással: egy iskola fölkészíti tanítványait, mutassák meg egy jubileumi gálaelőadás keretében, mit tanultak az évek során, mit tudnak, mire képesek, milyen alapokat kaptak – mert hiszen itt még nem érett művészekről van szó. Jó, ez így szép, ugyanakkor fölmerül a kérdés: mindez csak egy konzervatórium diákjaival lehetséges? És csak középiskolai szinten?
Egy iskola természetesen a Felvidéken sem tud válogatni a tanítványokban: azzal kell dolgoznia, aki oda jár. Az iskolán és a tanítókon múlik, mennyire tudják a lehetőségeket, adottságokat kihasználni. A gyerekek egyébként is többféle versenyen különböző szinten vesznek részt. Erről lehet szárazon beszámolni, de egy szavalóverseny részvevői miért ne szavalhatnának egy gálaprogram keretében? Még egy matematikai versenyt is lehet valamilyen módon (dramatizálva, például) előadni, az ötleten múlik. Nem minden iskola zeneiskola, de bizonyára több iskolában akad tanuló, aki hangszeren játszik – s az is fejlődik évről évre. Meg aztán énekkarokat is lehet vezetni az iskolákban, színjátszó csoportot, sok lehetőség van. A közönség ilyenkor elsősorban a szülők, a hozzátartozók. De ők is észreveszik, átérzik a hangulat emelkedettségét, s látják: gyermekeik jó kezekben vannak, mert lám, fiam, lányom idén jobb volt, mint tavaly, lesz belőle valami, megállja a helyét.
De ez csak az érem egyik oldala. A miskolci konzervatórium záróhangversenyén például nem kizárólag az aktuális diákok léptek föl, hanem velük együtt a tanáraik is. Végül ők szabják meg az iskola szellemiségét, a színvonal tőlük függ elsősorban, s itt láthatja mindenki, milyen kezekben vannak a gyerekek. A tanárok pedig nem átallottak diákjaikkal együtt föllépni. Ez sok mindent elárul és sokféle – pozitív! – következménye van. S még ez sem minden: a hangversenybe bevonták a néhai diákokat is, akik közben már szétszaladtak a világban, s terjesztik iskolájuk jó hírnevét. Volt, aki személyesen jött el, szólistaként, vagy besegített a zenekarba, de olyan is, aki video-üzenetet küldött, mert másféle elfoglaltsága nem tette lehetővé a személyes jelenlétet. Egy jubileumi hangverseny érdekében ezt is meg lehet tenni: ez volt az alapvető gondolat, amely Flach Antal tanár urat a szervezéskor vezérelte.
Nem hiszem, hogy akadna olyan iskola, amely nem tudna néhai diákjaival dicsekedni, olyannal, aki vitte valamire, aki az adott iskolában alapozta meg későbbi magasabb szintű tudását, képességeit. Nem minden, amit az ember képes elérni, van jelen konkrétan az iskolai anyagban, ám a közvetett hatás gyakran sokkal fontosabb. Az iskola szellemisége az, ami lényegesen befolyásolhatja az embert. Az embert, az emberségét, hovatartozását. Talán nem kell bizonygatni, hogy az ilyen gálaelőadások mennyire összekovácsolnak egy közösséget, mifelénk a Felvidéken ez többszörösen érvényes. S milyen szép emlékeket tud maga után hagyni! A néhai diák, Farkas Gábor zongorista, aki briliáns játékával Anda Gézára emlékeztetett, Japánból küldött video-üzenetet, büszkén vállalva, hogy igenis, ő a miskolci konziba járt.
Igen: ez hazafiság. Gyönyörű őszinte hazafiság! Példaértékű. Nem melldöngető üres szavak, hanem az együvé tartozás természetes vállalása: innen jöttem, s ide tartozom még akkor is, ha a világ másik végén vagyok, mert a lényeges útravalót itt kaptam, abban a közösségben, amelyből elindultam. S azt érdemes mindhalálig vállalni.
