A Rákóczi Szövetség 20. alkalommal szervezett Kárpát-medencei Történelemtanár Tábort, ezúttal új helyszínen: a Várpalotához közeli Királyszálláson. Jó választás volt, hiszen az idei négy témából – az 500 éves reformáció, a 150 éve történt kiegyezés, az I. világháború, a 70 éve lezajlott lakosságcsere – többre is emlékeztetnek a szépen gondozott Nagy-Magyarország elnevezésű park szobrai és épületei.
A kiváló történészek egymást követő előadásainak feszes időbeosztása után kellemes kikapcsolódást jelentettek az esti kötetlen beszélgetések, amelyekhez olykor filmvetítés, máskor zenés program kapcsolódott, de emlékezetes volt az a délutáni autóbuszos kirándulás is Somló hegyre, amelynek földtani nevezetességei és a Szent István kilátó nyújtotta panoráma mellett – feltételezhetően – híres borpincéi is némi vonzerővel bírtak a résztvevőkre.
Az utolsó nap délelőttjét a várpalotai Trianon Múzeumban töltötték a történelem tanárok. A hajdani Zichy kastélyban berendezett múzeumhoz hasonló nincs a Kárpát-medencében, ez érthető, de Magyarországon is az egyetlen ilyen intézmény. Szabó Pál Csaba történésszel, a Trianon Múzeum Alapítvány elnökével találkozhattak a tábor résztvevői a megnyitón, mint házigazdával, s a záró előadáson mint történésszel. A múzeumban viszont munkatársai vezették körül a látogatókat, a Kárpát-medencei tanárokat két nagy csoportra osztva. Tudósítóként a felvidékiekhez csatlakoztam, hogy amíg vezetőnk egy-egy újabb teremhez érve bevárja a lemaradókat, válthassunk néhány szót a táborban szerzett élményeikről és otthoni munkájukról.
Emlékmű a múzeummal szemben (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Pelle István, aki a búcsi és a bátorkeszi alapiskolában történelmet tanít, már tizenhetedszer vesz részt a Rákóczi Szövetség táborában. Hozzá képest Sivák Péter még „csak” ötödik alkalommal jelentkezett erre a hasznos feltöltődést nyújtó nyári képzésre. Ő a csatai Baross Gábor Alapiskolában történelmet valamint magyar nyelvet és irodalmat tanít. Mindkettőjüknek Takaró Mihály irodalomtörténész előadása a reformációról jelentett nagy élményt, Sivák Péternek pedig Csatári Bence történész elemzése a Kádár rendszernek a pop-rock zenéhez való viszonyáról nyújtott sok újdonságot.
A tudósítót persze elsősorban az érdekli, vannak-e nehézségeik a történelem tanításával egy olyan környezetben, ahol a hivatalos történetírás, ezzel együtt a tankönyvek szemlélete is, jelentősen eltér a magyarországitól. Nyilván az antik Róma, vagy a Harmincéves Háború története nem különbözik, de már a 19. századtól kezdve egyre nehezebb lehet egy magyar alapiskolában történelmet tanítani. A kérdésre, hogy a szlovákot vagy a magyart tanítják, mindketten azt válaszolták, hogy főként a Simon-Kovács-féle magyar történelemkönyvet használják, de természetesen tanítják a csehszlovák állam megalakulását, politikáját, majd a szlovák államét, de az egyetemes történelmet és a magyart is a Simon-Kovácsból tanítják. Pelle István megjegyzi, hogy ez nem olyan bonyolult probléma náluk, hiszen 1918-ig egy állam keretein belül éltek magyarok és szlovákok és persze a többi nemzetiség, tehát csak az a kérdés, hogy mire helyezik a hangsúlyt. A 9. osztályban kicsit nehezebb, mert ekkor jutnak el időben oda, ahol elválnak az utak, de meg lehet oldani. Sivák Péter hozzátette, hogy a 9. osztályban heti két történelemóra van, ez segít abban, hogy az eltérő részek tanítására legyen idő, de az előző évfolyamoknál heti egy órába kell beleszorítani a történelmet, szükség lenne kettőre és hozzá megfelelő tankönyvekre.
Népek Krisztusa, Magyarország – mindig friss virággal (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A kívülálló azt gondolná, hogy amikortól már jelentős különbséget mutat a többségi és a magyar történetírás szemlélete, az megzavarhatja a gyerekeket, de a két felvidéki szaktanár ezt cáfolja: egyrészt vannak előismereteik, Trianont elég bő terjedelemben tanítjuk, tehát értik, hogy miért történt mindez. Egyébként Szlovákiában a történelem nem annyira hangsúlyos tantárgy, mint Magyarországon, ahol érettségizni kell belőle. Ezért is csökkentették heti egy órára a 9. osztályt kivéve, persze ez a gyerekekben is úgy jelenik meg, hogy nem olyan fontos mint – mondjuk – a matematika. Viszont előnye is van: az oktatási hatóságok részéről sem kíséri akkora figyelem, ellenőrzés, mint a szlovák vagy a magyar nyelv tanítását.
Bár a Rákóczi Szövetség táborában sokadszor vesznek részt, az előadásokon kívül azért tartják hasznosnak, mert a többi Kárpát-medencei országból jött tanárral kicserélhetik tapasztalataikat. Pelle István jónak találta a korábbi években, hogy a hivatalos program részeként a tanárok is beszámolhattak arról, hogy saját országukban milyen keretek között történik a történelem oktatás. Sajnálja, hogy ez az utóbbi időben elmaradt, de teljesen nem szűnt meg, mert az esti beszélgetések során előkerül a téma.
Hogy nagyon különböznek-e a körülmények az egyes országokban, vagy hasonlítanak, arról azt tapasztalták, hogy inkább hasonlítanak, elsősorban abban, hogy keveslik a történelemre szánt óraszámot, és többen fájlalták, hogy a tanulókban kevés az érdeklődés. Sivák Péter ezért fontosnak tartja, hogy történetekkel, filmrészletekkel, saját prezentációkkal egészítse ki a tankönyveket, kirándulásokon fényképezi a történelmi emlékeket és bíztatja diákjait, hogy ha tehetik, nézzék meg mindazt a valóságban is. Természetesen itt a Trianon Múzeumban is szorgalmasan fényképezett. Van mit.
Pelle István és Sivák Péter a Leláncolt Turul szoborral (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A múzeum előtti kis parkban fakereszt, előtte kőtömb Márai szavaival: Népek Krisztusa, Magyarország. A múzeum halljában a Kárpát-medence hatalmas domborzati makettja, amely – mint tudjuk – azonos a történelmi Magyarországéval, rajta aprócska beszúrt zászlók jelzik a Trianonban elcsatolt városokat.
A földszinti helyiségek egy része a vasúthoz kapcsolódik: már a bejáratnál mellbe vágja a látogatót az a vidéki állomásépület, amely bárhol lehetett Nagy-Magyarország területén, hiszen egyazon mintára épültek ezek a hajdani „indóházak”, a pontosság és megbízhatóság takaros jelképei. Az itt láthatón Maroskeresztúr neve látható áthúzva, hogy fölötte a kék-sárga-vörös zászlókkal közrefogva diadalmasan hirdesse a felirat a győztes nyelvén: Cristuru Mures.
A névtábla cseréje fontos volt a cseh katonaságnak is, amikor 1919. január elején semmibe véve a számára kijelölt demarkációs vonalat, elfoglalta az Ipolytól délre fekvő vasútvonalat, Drégelypalánkot, majd behatolt Balassagyarmatra. A megszállókat 1919. január 29-én űzték ki hős vasutasok, balassagyarmati polgárok és katonák, akiknek tettére emlékeztet a Civitas Fortissima, a „legbátrabb város” installáció, benne Matuz Gábor folyamatosan vetített dokumentumfilmjével.
Kiállítottak egy berendezett vasúti kocsit is abból a sok ezerből, amely az 1920-as évek elején ideiglenes otthont nyújtott a trianoni döntés után szülőföldjükről elmenekültek egy részének. A vagonlakók életéről, otthonról hozott szokásairól szavak nélkül is vall a parányi helyen ügyesen és gondosan elhelyezett szerény berendezés, és ha a falvédőként szolgáló kézimunkában, vagy a stelázsi színes papírdíszítésében kifejeződő igényességet összevetjük napjaink európai menekült táborainak szeméthegyeivel, akkor egy kicsit elgondolkozhatunk a különböző kultúrák együtt élésének lehetőségeiről.
Mindenről beszámolni nem lehet, ezt a múzeumot minden magyarnak látnia kell, de a felvidékiek ne mulasszák el a belépést az Ipolyságon született Sajó Sándor kis szobájába. A „trianoni fájdalom költője” egyike azon keveseknek, akiknek a múzeumban külön emlékszobájuk van. Az emelet egyik nagytermében óriási terepasztalon Lőcse város makettje – természetesen a régi időkből. Azért éppen Lőcsére esett a választás, mert a középkori városmag itt vészelte át leginkább épségben a viharos századokat, ugyanakkor – hasonlóan az említett kis vasútállomáshoz – hordozza a történelmi Magyarország városszerkezetére, építészetére jellemző vonásokat.
Lőcse makettje a múzeumban (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A magyar történelem tárgyi emlékeiből leggyorsabban a köztéri szobrokat tudta lerombolni 1918 után az új hatalom. Selmecbánya, Kassa és Lőcse honvéd emlékműve, Rozsnyón és Érsekújváron Kossuth Lajos szobra képviseli a Felvidéket az elpusztított Kárpát-medencei emlékek termében, valamint főhelyen a pozsonyi Mária Terézia szobor. A kísérő szövegből megtudhatja a látogató, hogy amikor 1897. május 16-án felavatták Fadrusz János szobrászművész alkotását, arról még a korabeli New York Times is tudósított. Alig negyed századdal később már csak a magyar lapok számoltak be arról, hogyan verte szét 1921 október 26-27-én cseh légionisták és szokolisták dühödt különítménye a királynőt és a szobor mellékalakjait, miközben a cseh rendőrség kordonnal szorította vissza a két napon át a téren zokogó és imádkozó magyarokat.
Fekete függönyön át léphetünk a Fekete Arcképcsarnok nevű helyiségbe, amelynek fekete falain azoknak az arcképei, akik Magyarország megcsonkítására törekedtek, illetve akik ezt véghezvitték. A fényképek mellett rövid életrajzuk olvasható, és egyik-másiktól kiemelt idézet. Edvard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere ezzel a mondattal szerepel: „Én egyáltalán nem igazságra törekszem… olykor tudatosan követek el jogtalanságokat az állam érdekében és személyes érdekemben.” Szamuely Tibor népbiztos viszont imígyen szólt: „Adjatok vizet, meg akarom mosni a kezem, mert hullaszagú.” Trianon fő létrehozójának jellemzése egy gróf Apponyi idézettel: „Franciaországot ma egy részeg emberhez hasonlítanám, akivel nagyon nehéz egy okos szót váltani.” Nagy-Britannia miniszterelnöke David Lloyd George viszont szinte összefoglalja az egész kiállítás tanulságát: „Békéhez vezetne Közép-Európában, hogyha a háború után majd felfedeznék, hogy a magyarok panaszai megalapozottak voltak, és hogy barmokhoz hasonlóan egész magyar közösségeket adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek egyszerűen azért, mert a konferencia elutasította a magyar eset megvizsgálását.”
