Akinek kedvessége mindent felülmúl, aki az évek múltával is szívén viseli a település sorsának alakulását, aki a szeretet ünnepének háborús idők alatti és a mai varázsát is megélte. Az ünnep hajdani egyszerűségére emlékeztünk a 80. életévében járó Gróf Árpáddal.
Mesélne arról, milyen volt régen a karácsony?
Én még a háborús években születtem, 1937-ben. A régebbi világban a rokonság jobban összetartott, elbeszélgettek, megvitatták ügyes-bajos dolgaikat. Akkoriban néhány jómódú gazdán kívül nagy volt a szegénység. S hajdanán még az állatok is nagyobb becsben voltak: a ló, az ökör, amelyek húzták a szekeret, az ekét, meg persze a háziállatok. Akkor abból éltek az emberek faluhelyen. Emlékszem, hogy a nagyapám, aki kisebb gazdaként tevékenykedett, a karácsonyfa alá összekötött szénát, szalmát helyezett, hogy az állatoknak is adja meg a Jóisten, hogy legyen takarmány, termés. A mai világban szinte mindig ünnep van ahhoz képest, ami akkor volt. Akkor a gyerekeknek zsíros kenyér, meg egy kis szaloncukor jutott.
Milyen volt a szaloncukor régen?
A nagymamáink állandó kevergetés mellett egy fazékban cukrot olvasztottak, amit átfolyattak valami tepsiszerűségbe. Ebből egy vékony lap lett, amit kis négyszögletes darabokra metéltek, s azt csomagolták be. Természetesen nem olyan díszes papírba, mint amilyeneket manapság látunk! Volt, hogy csak újságpapírba rakták. Azt a szaloncukrot nemcsak nem enné meg a mai gyerek, hanem rá sem nézne! De nekünk az maga volt a csoda! Mert egy évben egyszer, csak karácsonykor kaptunk ilyet.
Akkor bizonyára nem nagyon lehetett szó ajándékozásról sem?
Ajándékozásról? Az szinte elképzelhetetlen volt ahhoz képest, ami most van. Ilyesmire nem volt akkor lehetőség. Abban az időben volt, hogy csak egy-két almát jelentett… Azok is a házaknál teremtek meg.
Hogyan készültek az ünnepre?
Szerény volt a készülődés is, mákos és diós kalács is csak jobb helyeken jutott karácsonykor az asztalra. Nem volt nyolcfajta krémes, meg háromféle torta! De lehet, hogy mi annak jobban tudtunk örülni, mint a mai gyerek a sok mindennek.
Hogyan díszítették a fenyőfát?
Ilyen csiricsáré díszítmények, mint most, sem voltak. Inkább saját készítésű díszek kerültek a fára. Az asszonyok horgoltak helyes figurákat, egyebeket, vagy egyszerűen diót aggattak a fára.
Megkérdezhetem, mi a legszebb élménye azokból az időkből?
Nekem a legszebb élmény, hogy a Jóisten hozott, én ugyanis karácsony másnapján születtem. A szüleimnek egyedi ajándék voltam. Persze, nem akarom ezzel önmagamat magasztalni…
Eszmecsere közben egy fénykép erejéig balról Bős egykori – Gróf Árpád – mellette a
jelenlegi – Fenes Iván – vezetője (Fotó: Laky Erzsébet/Felvidék.ma)
A polgármestersége idején milyenek voltak a karácsonyok? Már akkor is szerveztek karácsonyváró rendezvényeket?
Ilyen nyilvánosak, mint manapság, nem voltak, hiszen kultúrházak sem voltak, nem volt hol összejönniük az embereknek. Nyári időszakban volt rá példa, hogy a falu népe kiült a ház előtti padra. Mert majdnem minden ötödik ház előtt volt egy kis pad. A gazdaember megetette az állatokat, elment misére, s ebéd után kiültek a padra. Viszont a szervezetek, mint a tűzoltók, színjátszó csoportok, összejöttek ilyen ünnep alkalmából. De voltak bálok is, szüreti, Katalin-napi, szilveszteri mulatságok. Az 50-es években titkár voltam a sportszervezetnél és akkoriban nagy vetélkedés folyt a szilveszteri és a búcsúi bál szervezéséért, mert abból származott a szervezeteknek némi bevételük…
Ön szerint van valami közös a régi és mostani karácsonyokban?
Összehasonlíthatatlan a két korszak. Volt rá példa, főleg a háborús években itt, a Duna sori nagycsaládosoknál, hogy még zsíros kenyérre sem tellett. A negyvenes évekről beszélek. Egy szomszéd gyerek zsíros kenyeret evett az utcán. A másik család hét gyermeke ezt látva sírva ment haza, hogy nekik miért nem jut ilyesmi. S a hét gyerek nagymamájának át kellett mennie a szomszédba, megkérni őket, hogy máskor a fiú ne egyen zsíros kenyeret az utcán…. De ma olyan világot élünk, hogy mindezt, ami van, megengedhetik maguknak az emberek. Persze, ezt sem mindenhol.
Megemlítene valamilyen szép régi szokást?
A mendikálás akkortájt rendszeres volt. Egy kis dió, miegymás került a gyerekek tarisznyájába, amit a nagymama varrt, azt vitték magukkal a gyerekek. De ebben hordták iskolába a palatáblát és a palavesszőt is…
Kit látogattak meg mendikálás közben?
Elsősorban a rokonokhoz mentünk, de az utcabeliekhez is jártunk. Ilyenkor aztán hangos volt a falu! Itt Bősön három évvel ezelőtt még mi is jártunk.
Hogyan fogadták az emberek, s miért hagyták abba?
Örültek. Ma pedig sajnálják, hogy ez a hagyomány feledésbe merült. Sajnos az énekesünket időközben magához szólította az Isten… Nekem meg nincs olyan szép hangom.
Ön hogyan ünnepli a karácsonyt?
A szeretteimmel. Az udvarunkban lévő, húsz éve ültetett fenyőfánkat már ki kellett vágni. A felső részéből lett karácsonyfánk, amit már fel is díszítettünk. A feleségem természetesen mákos és diós bejglit süt, aminek a receptjét örököltük a szüleinktől, nagyszüleinktől. Ez kisebb, mint a kalács és kétszer annyi töltelék van benne. Babra munka, de isteni finom.
