Az idén december 31-én nemcsak az óévet búcsúztatjuk, hanem a karácsony utáni első vasárnap lévén, a Szent Család ünnepére is sor kerül a világ egyházainak szertartásain. Ilyenkor a társadalom legkisebb alapegységének, a családnak a megerősítésére helyezik a hangsúlyt.
Azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy a megerősítés előtt szükséges a fiatal, leendő családok felkészítése is erre az életformára. Mind fizikailag, mind lelkileg is. Ebben fontos szerepet vállal a katolikus egyház a jegyesoktatással.
Erről a feladatvállalásról beszélgettünk Borka Iván atyával, muzslai plébánossal, aki cserkészpap és vízicserkész-vezető a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetségben és részt vesz a szövetségi cserkész lelkinapok szervezésében. Emellett tagja a „Házas hétvége” mozgalomnak is, mely a házasságerősítő és megtartó szerepéről ismert.
A fiatalok házasságra való felkészítése miért fontos?
Több okból is fontos, először is azért, mert a Szentírás a férfi és a nő Isten képére való teremtésével kezdődik, aki maga a szeretet. Ezért valljuk, hogy Isten a házasság szerzője, aki az egy férfi és egy nő életszövetségét megáldotta és jónak, méghozzá nagyon jónak nyilvánította. (vö. Ter 1,31). Jézus Krisztus pedig az első csodáját a kánai menyegzőn vitte végbe (vö. Jn 2,1-11) Ennek az Egyház nagy jelentőséget tulajdonít, mert bizonyítékot lát benne arra, hogy a házasság jó, és annak meghirdetését, hogy a házasság ezen túl Krisztus jelenlétének hatékony jele lesz.
Vannak nem tartós házasságok is…
Látjuk a sebeket, hiányosságokat is, melyek az emberi bűn következményeiként gyengíteni próbálják Isten tervét a házasságról. Sőt, azt az érzetet próbálják kelteni, hogy az egész életre szóló elköteleződés valójában nem is lehetséges. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) ezzel szemben leszögezi, hogy Isten nem tesz elviselhetetlen terhet a házastársak vállára. Hanem éppen ellenkezőleg! Helyre akarja állítani a bűn által megsebzett teremtés eredeti rendjét, s ehhez az Ő kegyelmét adja a házastársaknak (vö. KEK 1615. pont). Ennek a bizonyítéka, hogy a nehézségek ellenére ma is van nagyon sok szép, gyümölcsöző, Isten terve szerint élő házasság és család. Ott pedig, ahol válságban van egy házasság, lényeges már a kezdeti tüneteket felismerni, időben segítséget kérni. Ahol pedig már megtörtént a polgári bontóper, a sebek bekötözése a feladat. Ma már lelkigyakorlatok és közösségek alakulnak az Egyházon belül különösen ezt a szolgálatot megcélozva. S van, amikor marad a compassio, vagyis az „együttszenvedés”.
Hogyan segítenek a lelkipásztorok a fiataloknak?
Az Egyház hivatott segítséget nyújtani a házas életállapotra való felkészítésben, melyre a hatályos Egyházi Törvénykönyv is felszólítja a lelkipásztorokat (1065. kánon). Ez a segítségnyújtás széleskörű. Megkülönbözteti a távoli készületet a kamasz- és fiatalkorban, a közeli készületet a jegyesekkel és a közvetlen készületet az esküvő előtt, illetve hivatott kísérni a házaspárt a házasságkötésük után is. Természetesen a házas életállapotra való felkészítésben fontos hivatásuk van a keresztény házastársaknak is. Ők saját éves-évtizedes házasságban megélt tapasztalatukról tanúságot téve lehetnek kísérők ebben a folyamatban.
A lelki vezetésen kívül milyen tanácsokra lehet szükség?
Nagy szükség van olyan szakemberekre is – pszichológusok, orvosok, pedagógusok, családterapeuták, jogtanácsosok -, akik jól ismerve a Katolikus Egyház tanítását – segítségére tudnak lenni a házasságra készülőknek, illetve házas életállapotban élőknek a különböző speciális területeken: konfliktushelyzet, családtervezési-, gyermeknevelési-, munkaügyi problémák orvoslása. Mindegyikőnknek van tennivalója e téren, és nem kevés a tartalékunk.
A felkészülés fontosságát hogyan tudná szemléltetni?
Kevésbé tudatosítjuk, hogy a civil életben betöltött hivatásunkra több éven, sőt, néha évtizedeken keresztül készülünk. Alap-, közép-, főiskolát, posztgraduális- és egyéb képzéseket, gyakorlatokat abszolválunk. Nem sajnáljuk az időt, a fáradságot és így is beismerjük, mennyit nem tudunk még… Érdekes, hogy a házas életállapotra történő jó készület, mely a férjet és feleséget, s később a gyermekeket egy életen keresztül meghatározza, emellett nemegyszer eltörpül. A tapasztalat azt mutatja, hogy a személyes találkozásra szánt idő a felkészítést illetően elég gyakran tehernek bizonyul, legtöbbször a felek munkahelyi és egyéb elfoglaltságából kifolyólag. Mintha a házas életállapotra való készület fölösleges időrabló volna! Annál nagyobb a felhajtás és készület az esküvő napjára vonatkozóan. A kettő azonban korántsem jelenti ugyanazt!
Tapasztalata szerint a gyakorlatban hasznosítják-e a felkészítést a leendő családok?
Mint említettem, a felkészítés kínálata széleskörű. A hasznosítását illetően persze igencsak eltérő a gyakorlat. Természetesen a cél egyértelmű, hogy jó és tartós házasságok, életszövetségek köttessenek. A házasulandó felek kiindulási pontja meglehetősen színes és egyedi. Vannak, akik már akkor foglalkoznak a házas hivatásuk gondolatával, amikor még nincs is párjuk, tudatosan készülnek a párjukkal való találkozásra. Vannak, akik a közös gyermek, vagy a több-kevesebb éves együttélés, illetve polgári házasságkötés után szeretnék rendezni kapcsolatukat az Egyház színe előtt. Vannak, akik esküvői szolgáltatást kérnek, sőt olyannal is találkoztam, akik „csupán” a templomot akarják kibérelni. Látni tehát, hogy az alapállás nagyon változó. Ennek felismerése, a párbeszéd kialakítása, valamint a felkészülés hatékony megtervezése nem kis fejtörést okoz a lelkipásztornak. Ilyen értelemben nehéz általános véleményt formálni a felkészülés hasznosítását illetően.
Vannak hátráltató tényezők?
A felkészítést nem segíti, hogy az esetek többségében a házasulandó felek a sorban legutoljára jönnek a lelkipásztorhoz. Vagyis, miután már megjárták a vőfélyt, zenészt, kamerást. Így az esküvő előtti három hónapos időszak már a közvetlen készület idejévé zsugorodik (kihagyva a távoli és közeli készületet), amikor igazából a házasulandók már csak magára az esküvőre koncentrálnak. Némely egyházmegye, plébánia ezért megpróbálja időben és tartalomban is „kitágítani” ezt a folyamatot azáltal, hogy a házasságkötés előtt a közvetlen felkészítést meghaladó, több felkészítő találkozót szükséges abszolválniuk a jegyeseknek.
Komolyan veszi az új pár a házasságot, amikor az oltár elé járulnak?
A házas életállapotra való készület egyik fontos feladata éppen az, hogy kikristályosodjon az a szándék, amely lényegileg szükséges a házasság megkötéséhez és az abból fakadó feladatok teljesítéséhez. Ezért a jegyesek felkészítésének első tematikus találkozója nemegyszer paradox módon éppen azzal kezdődik, hogy megvizsgálják: miért biztosan ne kössetek házasságot! Hiszen a házasság érvényes megkötésének feltétele, hogy a felek szándéka szabad elhatározásból szülessen és megfontolt, vagyis komoly legyen. A házasságkötés szertartásában az Egyház nem a szerelem nagyságáról való tanúbizonyságot kéri a felektől. Vagyis nem azt kérdezi, mennyire szeretitek egymást? Hanem a kérdések a szándékuk szabadságát és a megfontolás után adott akarati házassági beleegyezést célozza meg (ezt fejezi ki, a kimondott akarom és ígérem a házassági beleegyezésnél).
Milyen útravalóval engedi el a fiatalokat, hogy ez az új szövetség egy életre szóljon?
Nincsen kész recept a tarsolyomban! Hiszem, hogy a házasságot, mivel Isten a teremtője, Ő tudja fenntartani. Sőt gyümölcsözően akarja fenntartani! S valamennyiünknek ez a vágya! Ezért a minőségi időn túl, melyet a házasfelek egymásra és a házasságukra fordítanak szükséges a Vele való élő kapcsolat ápolása. A krízis, az elszürkülés és elsatnyulás előbb-utóbb beköszönthet. De ez nem tragédia, hanem a kapcsolat természetes folyamata. Vagyis lehetőség. Hiszen a válságot leküzdve erősödhet, tisztulhat, érhet mindkét fél és maga a házassági szeretet és tisztelet is. Dicséretes, amikor a házaspár nem zárkózik be önmagába, hanem talál olyan közösséget, ahol a kapcsolatuk erősödhet, töltődhet, ahol tudnak házaspárként szolgálatot vállalni. S hála Istennek, az Egyházon belül is több ilyen kezdeményezés szerveződik vagy működik. A magyarok lakta plébániákon is ismert jó néhány (például Házas Hétvége, MÉCS közösség, Kána Hétvége, édesanyák imacsoport, férfiak imacsoportja stb.).
Szent II. János Pál szerint az a család, amelyik együtt imádkozik, együtt is marad. A lelkipásztornak pedig öröm, amikor a házaspárokat és családokat együtt látja, különösen a vasárnapi szentmisén, tartalmas otthoni együttlétnél, mert ez már maga tanúságtétel és jel!
