Talán életünk legőszintébb pillanata az, amikor feltétel nélkül elfogadjuk Isten értünk hozott áldozatát. Nincs számunkra értékesebb a halál fölött aratott győzelemnél, hiszen az üdvözülés és örök élet lehetősége a legnagyobb reménység számunkra. Az üres golgotai sírbolt megdöntötte az ördög kárhozatba vezető progagandáját, és elsöpörte a gonosz hatalmát. Egyszer pedig annak is elérkezik az ideje, hogy Isten felfedje előttünk magának a húsvétnak titkát. Azt nem tudjuk, hogy ez mikor következik be, viszont hasznos, ha tudatosítjuk, hogy mi vezetett hozzá.
Miért tudta Jézus végigjárni a szenvedés útját? Azért, mert határozottan kizárta az életéből az Atyával szembeni engedetlenséget – ami egyébként számunkra is a legjárhatóbb út a kísértésekkel szemben – és rendszeresen megerősítette magát az Istennel szembeni hűségben. Szörnyű lenne belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha ez másképp történik. Jézus borzasztó szenvedésének okára a Szentírás világít rá: az Úr mindnyájunk bűnét Őrá helyezte. Ő az egész emberiség összes bűnét és büntetését magára vállalta, Isten ítéletét ezekért testben-lélekben elszenvedte. Ezért nem hasonlítható Krisztus szenvedéséhez egyikünk szenvedése sem.
Egykor egy ártatlan báránynak kellett meghalnia ahelyett, aki feláldozta. Az a bárány nem káromolta az Istent, nem lopott, nem paráználkodott, nem hazudott, a feláldozója viszont annál inkább. Őhelyette pusztult el az ártatlan állat. Az áldozat bemutatójának végig kellett néznie a bűnei következményét. Ebben az értelemben fogalmazza meg a Szentírás: Jézus az Isten báránya, aki magára veszi az egész világ bűnét. Jézus Krisztus halálának napján különböző emberek tanúskodnak egybecsengően arról, hogy Jézus bűntelen, ártatlan, tiszta, szent. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a maga bűneiért halt meg. Aki ezt a szíve mélyéig megérti, átérzi és magára nézve komolyan veszi, az nevezhető a bibliai szóhasználat szerint hívőnek, mert elfogadta Istentől ezt a legértékesebb ajándékot. Hinni azt jelenti: elfogadom azt, amit Isten kínál. A próbákat is, de ezt a legnagyobb ajándékot is, a megváltást, és ebből élek. Ezért vagyok neki örökké hálás.
Egyik visszatérő emlékem a szülőföldemen megszólaló páratlan húsvéti örömhír. Egy bizonyos kor fölött már nem locsolóversikét mondtunk a hölgyeknek, hanem a győzelmi jelszóval köszöntöttük őket: Feltámadt Krisztus! A válasz valódi hitvallás volt: Valóban feltámadt! Adja Isten, hogy húsvét ünnepén sokunk szájából elhangozzék, és sokunk szívében otthonra találjon a feltámadásról szóló bizonyságtétel.
A szerző evangélikus lelkész.
