A csárdás táncnév gyűjtőfogalom, a páros táncok közös megnevezéseként a XVIII. században kezdett meghonosodni. Azt is mondhatjuk, hogy a tánctípus ilyen megnevezése a reformkor, a nyelvújítás korának a terméke.
Nem maga a tánc, hanem annak országos, illetve Kárpát-medence méretű megnevezése. A páros táncok már korábban is léteztek, ismertek voltak. Akkoriban a tánc a nevét vagy a jellegzetes figurájáról, például: mártogatós, lippentős, kétlépéses, huppanós, stb, vagy a településről, például: magyarbődi, szilicei, sajótibai, medveshidegkúti, nagykéri, tardoskeddi, jókai, stb, vagy a tempójáról, például: lassú, friss, sergő, gyors, fergeteges, stb. nyerte. Ezeknek a különböző megnevezéseknek egységesítője a csárdás megnevezés.
Az új név aztán fogalommá vált, és az 1800-as évek végére már a kulturált Európában, illetve a világban a magyar népi-nemzeti táncnak a párosan táncolt típusát jelentette.
Persze, a névváltás nem történt egyik pillanatról a másikra. Néprajzi gyűjtések közben a táncok eredeti megnevezésével még napjainkban is találkozunk, de ma már mindenütt tudatosítják, hogy ezek a megnevezések a kettős, a reszketős, a bukós, stb. a nemzeti táncunknak, a csárdásnak csupán csak egy sajátos helyi változatát jelölik, a színpadra alkotott eredeti táncoknál a helyhez kötés nevet rendszeresen alkalmazzák is.
Az Árvalányhaj Folklóregyüttes az 50. OKÜ-n, Berzéte 2008 (Fotó: Takács András)
Így születnek például: Jókai csárdás, Magyarbődi csárdás, Kéméndi csárdás, stb. néptánckoreográfiai kompozíciók. Tehát annak a nemzeti páros táncnak, amely világszerte jellemzi a magyart, neve csárdás, mert „…a nemzet belső életéből, érzéséből, jelleméből, a nemzetiség szelleméből merített tánc hamisítatlan bizonyságlevele a nemzet romlatlan életének, s a nemzeti nagyság, büszkeség vagy elnyomatás kisugárzása, és emeltyűje a művelődésnek. Így ismerünk minden nemzet táncában saját önmagára.” Írja a csárdásról, a polgári, nemesi táncéletbe betört páros táncunkról, 1842-ben Várady Antal a Regélő Peti Divatlapjában.
A páros táncnak korábban is akadtak megfigyelői, jellegzetességének leírói. Úgy ötven évvel korábbi adatot a bécsi német nyelvű Historisches-politisches Journal 1792-es évfolyama közöl a „…Német katonatiszt levele Pest vidékéről” című írásában. A szolgálatot Magyarországon teljesítő német katonatiszt „…a nemzeti karaktert megtestesítő táncstílusként örökítette meg a párost”. (Pesovár Ernő). A leírás érdekessége, hogy egy, a magyar nemzeten kívül álló személy látja így, illetve láttatja velük is így a párostánc nemzeti identitást is meghatározó karakterét.
Az 50. OKÜ műsorának záró csárdása. 2008. Berzéte. (Fotó: Takács András)
„…A magyar tánc teljesen olyan embert jellemez, ki magát szabadnak és korlátozatlannak érzi, mivel, hogy a táncos teste felső részét hanyagul mozgatva a lábaival tetszés szerint (önkényesen) fordulatokat tesz, addig táncol egymagában, ameddig akar, akkor fogja meg a táncosnőjét, ha eszébe ötlik, és őt egészen mesterkéletlenül jobbról balra s balról jobbra körül forgatja. A magyar tánc egyszersmind komoly nemzet jellemzője. Ugyanis lehető kevés hajlongással, (bókolással) kapcsolódik, a táncos kézen fogja táncosnőjét, lábainak és sarkantyúinak lassú mozgatásával kezd bele, elhagyja a táncosnőt, addig táncol magában, ameddig akar, mialatt a táncosnőnek is egyedül kell táncolnia, megint végül őt párszor megforgatja, s aztán ki-ki magában külön táncol. Az igazi magyar táncoknak lassan kell kezdődniük, s aztán gyorsabban folytatódniuk.”
A leírás rámutat a csárdás különböző máig érvényes jellegzetességére:
a) arra, hogy a tánc szerkezetileg lassú és gyors részből áll. A leíró, mivel csak egy vidék táncát figyelte meg, még nem tudhatta, hogy a tánc más vidékeken hármas – lassú, friss, gyors vagy fergeteges – tagoltságban is él. E hármas tagoltság főleg a középső táncdialektus – Bodrogköz, Szatmár, Felső-Tiszavidék, Alsó-Zemplén jellemzője.
b) arra, hogy a tánc teljesen kötetlen: nincs meghatározva benne, hogy a párok mikor táncoljanak összefogódzkodva, illetve egymást elengedve, hogy a figurák milyen sorrendben kövessék egymást, hogy a táncos hogyan díszítse az éppen táncolt figurát, motívumot, avagy szám szerint mennyi motívumot alkalmazzon egy-egy táncban, egy-egy dallamra járt táncrészben.
A csárdástánc dallamilag is kötetlen. Az olyan csárdástáncok, melyeknek kötött, meghatározott dallama van, későbbi idők – XIX., XX. századok termékei. A kötött csárdástáncok általában táncmesterek kreációi, mint például a tardoskeddi birkástánc, vagy a reszketős, vagy a sok helyen ismert magyar kettős is. Ezek, vagy egy-egy tánciskola belépő, bemutató táncaiként, vagy népszínmű táncbetétjeiként jöttek létre, és honosodtak meg egy-egy falu, illetve vidék kultúrájában.
Kéz alatt forgatós csárdás, Gímes, néprajzi gyűjtés, 1986. (Fotó: Takács András)
Martin György az Európa hírű tánctudósunk a „Mátyusföldi népi táncok” című közös könyvünk bevezetőjében így ír róluk: „…A tánciskolák útján elterjedt nagy hatású magyar kettős tulajdonképpen a régi, a XIX. századi úri csárdás, táncmesteri gyakorlatban megmerevedett és elkoptatott formája. A kötött formában tanított tánc a tényleges használatban újra feloldódott és gazdagodott a hagyományos paraszti verbunk és csárdás motívumkincsével is. A birkástánc eredete Tardoskedden egy színdarab betanításához fűződik (1922), amikor néhány csárdásmotívum, (páros, forgós, lippentős, tapsolós) összefűzéséből konstruáltak kötött szerkezetű táncot.”
Folytatjuk…
(Takács András, a MMA köztestületi tagja/Felvidék.ma)
