Révkomáromban ma délután emlékeznek Kiss Mihály halálának tizedik évfordulójára. Szívem szerint ott kellene lennem, mert hozzám nőtt ez a huncut tekintetű és általában mosolygós, tevékeny magyar. Batta György Komárom fáklyájának nevezte, ami nagyon is helytálló megállapítás.
Ilyen alkalmakkor az emberbe nyilall, hogy milyen kevés emléket őriz egyes emberekről, akikre most emlékezni kellene. Elképzelhetetlen, sőt abszurd, hogy valakinek azt mondjam: meséld el az életedet, mert egyszer nekrológot kell írnom rólad! Így azután nem ismerem az életét, csak annak néhány halványuló mozzanatát.
Amikor halálának híre eljutott hozzám, nagyon megdöbbentem. Korai volt távozása.
Az utóbbi években bizony nagyon kevés alkalommal volt okunk és lehetőségünk találkozni, de az ember annak tudatában élt, hogy ott is tevékenykedik egy mindenes, aki áll a vártán és rendíthetetlenül, szilárdan küzd, számíthatunk rá.
Ebből az alkalomból néhány jelentéktelen, vele kapcsolatos emlékemet kívánom megosztani, melyek bizonyára nem tartoznak legmaradandóbb, legfontosabb tettei közé, ám jellemzik vidám, elkötelezett személyiségét.
Nem tudom már, mikor találkoztunk először – nyilván valamelyik Nyári Ifjúsági Táborozás alkalmából –, de rögtön éreztem – szavak nélkül is –, ez az ember azon az oldalon áll, ahol az elkötelezett felvidéki magyarok egészséges részének kötelessége dolgozni.
Viszont az a gyanúm, ezek az emlékeim a feledés homályába merülnének, pedig a kor torz valóságát is jellemzik.
Köztudott, Klapka György komáromi szobrát 1945-ben száműzték a róla elnevezett térről, a városháza elől. Húsz évre rá az Anglia-parkban állították föl, egy meglehetősen semmitmondó talapzaton. Nem messze tőle állt Klement Gottwaldnak, Csehszlovákia első „munkáselnökének” szobra. Ha jól emlékszem, a Klapka-szobor a bal oldalon állt – ha a város felől az erődrendszer felé közeledtünk –, Gottwaldé jobbra.
Miska utánanézett és tudatosította, az alkoholista csehszlovák államfő 1953. március 14-én hunyt el, nagyon sokak megnyugvására. Remek időpont! Így ünnepséget szervezett Gottwaldnak és „mellesleg” Klapka szobrát is megkoszorúzták nemzeti ünnepünk alkalmából. A rá jellemző vidámsággal közölte velem ezt a „csínytevését”, mely ellen az elvtárak így nem emeltek kifogást.
A másik vidám történet a keszegfalusi vagy kéméndi Nyári Művelődési Tábor felejthetetlen eseménye. Legalábbis számomra. Miskának az a zseniális ötlete támadt, hogy botfülűekből kórust alakít. Személyesen hallgatott meg mindenkit, nehogy érdemtelen személy kerüljön a dalárdába. Ugyanis az volt a szokás, hogy a vendéglátó falu számára a táborozók az utolsó esten műsort adtak. Miska énekkarának fellépése osztatlan sikert aratott.
Közismert dalokat, népdalokat adtak elő az ő vezényletével. Legalább ötven tagból verbuválódott dalárda „muzsikált”. Ám olyan kakofónia uralkodott a tábortűz mellett, hogy meg kellett pukkadni.
Bizony nem bírtuk harsány hahotázás nélkül. Ez az emlék ma is mosolyt varázsol arcomra. Azóta sem akadt követője.
Még egy másik történet is kapcsolódik ehhez. Az újságíró elvtársak nem vetették meg az alkoholtartalmú itókákat (Mohameddel ellentétben, ezt Marx és Lenin elvtárs nem tiltotta), ám annak mértéktelen fogyasztása némi gyomorbéli bonyodalmakkal járt. Persze az ilyen itókákkal élő ember hadilábon állt a gravitációval is. Reggel azután Miska aprólékos eligazítást tartott mindannyiunk jelenlétében, hogy a gyomornedvekkel átitatott vacsorát nem a tábor közepén kell közszemlére tenni, hanem akad alkalmasabb hely a sátrak mögött, ahol ezeket eregetni lehet. Hatékony lehetett az útmutatás, mert azután már nem kellett szóvá tenni ezt a gusztustalan hiányosságot, a gyanús foltok eltűntek a fűről.
Kedves Miska, köszönjük a Teremtőnek, hogy itt éltél közöttünk és tevékenykedtél közösségünk érdekében. Vidáman szolgáltál, pedig mázsás terheket hordoztál. Kívánjuk, minél több követőd legyen!
