Tavaly nagyon felháborított a főként a Momentumhoz kötődött „bulitüntikézések” agresszióba fulladása. Semmi kivetnivaló nincs a tüntetés intézményében, a demokrácia egyik fontos tartópillére, hogy bizonyos elégedetlen hangok csoportosan kifejeződhessenek. Ezzel igazolják leginkább a demokratikus jogállam voltát, holott az ellenkezőjét skandálják.
Amikor viszont egy tüntetés, demonstráció tettlegességbe és agresszióba megy át, ott megálljt kell parancsolni, mert anarchiával harcolni a demokráciáért legalább annyira nevetséges, mint háborúzni a békéért. Az utóbbi napok túlóratörvény ellen kialakult megmozdulásai messzemenően túllépték a tisztességes demonstráció határait.
Advent vigíliájában csak olyanok harsognak, akiknek a keresztény értékek vajmi keveset jelentenek, de a felgyorsult 21. századi világunkban ezen már meg sem lepődünk, és a kiváltó törvénymódosítás időzítésének ürügyén meg is magyarázzák, így tekintsünk el ettől.
Attól viszont a legnagyobb jóindulattal és jó ízléssel sem lehet eltekinteni, ha a tüntetők egy díszes társasága tehetetlen (pojáca) dühétől vezérelve az erőszak eszközeihez nyúl. Erőszakoskodva, gyűlölködve, vulgárisan és alpárian viselkedve lehet ugyan ellenvéleményt megfogalmazni, csak éppen rögtön negálva is azt, mely így elveszíti eredeti létjogosultságát.
Szánkók, karácsonyfák felgyújtásához, szenvtelen rongáláshoz vagy éppen rendőrök tudatos vegzálásához (annak biztos tudatában, hogy úgysem avatkozhatnak be, csak a legkirívóbb esetben) csak gyáva, hitvány emberek folyamodnak.
Ennek súlyosságát és kontraproduktivitását felismerve a hangos kisebbség tüntetőkből álló töredékrésze és vezetőik újabb eszközök után néztek.
A nép által képviselettel felruházott hivatalos személyek provokációhoz és komédiázáshoz folyamodtak, bízván abban, hogy ha színház az egész világ, akkor silány tehetségű udvari bolondként karriert futhatnak be.
Nevetséges kis játékaikra munkájukat teljesítő embereket próbálnak felhasználni, hogy uszíthassanak, ami nemcsak politikailag inkorrekt, de alapvető morális kérdéseket is felvet, hogy milyen hivatalos személy (értsd országgyűlési képviselő) az, aki visszaél a mandátumával és egyszerű embereken átgázolva próbál médiafényben tetszelegni ócska, színpadias megjátszásokkal. Gubík Laci barátom azt találta mondani, hogy: 1848-ban még a „Talpra magyar!” volt az ellenzék hívószava. 2018-ban már a „Hasra!” Ez egyébként tökéletesen ki is fejez minden emberi és politikusi különbséget egy forradalmár és egy pojáca között. Petőfi pedig azt írta egy helyütt, hogy „Ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány, gyönge báb/ s ne szád hirdesse ezt”.
Szememben szánalmas, sőt megvetendő, ha valaki ölébe hullott mandátumával ordasul visszaél, s feljogosítva érzi magát arra, hogy randalírozzon.
Persze az megérthető, ha egy közintézmény működésével szemben kifogásai, meglátásai vannak, de ennek akkor sem módja az önkényes berontás és a műsoradás akadályoztatása, hiszen ezzel azt sértik meg, ami ellen állítólag harcolnak: a hírszerkesztés függetlenségét. Vagy ha az ő elfogult, egyoldalú anyagaik kerülnének képernyőre, akkor már rendben lenne a sajtószabadság?
Arra viszont már végképp semmi mentség nincs,
ha szándékosan próbálják megtéveszteni a közvéleményt őket nem ért inzultusokat elszínészkedve – nekifutásból ajtóról lepattanás, indokolatlan hasra fekvés, biztonsági őrök melletti önrángatás szánalmas eszközeivel.
Alig mérhető mini-, sőt mikropártok percemberkéi most mímelve igyekeznek elhitetni a világgal, hogy ’48-as vagy ’56-os forradalmárok, holott ők pontosan az 1918-as őszirózsások utódai, akik kommunista tempójának és anarchizmusának rövid – ámde mérhetetlenül kártékony – tevékenységének köszönhetően visszafordíthatatlan károk keletkeztek a nemzet testén. Akkor a megtépázott, sok sebből vérző, a csonkítás folyamatában lévő ország elővigyázatlan volt velük szemben. Történelmi tapasztalatunkból kifolyólag maradjunk éberek és higgadtak, ne hagyjuk, hogy az őszirózsások újfent nemzetvesztésbe sodorjanak minket, s még idejében ismerjük fel a Petőfiknek álcázott Károlyikat.
