Wichmann Tamás kilencszeres kenus világelső és Kammerer Zoltán háromszoros olimpiai bajnokunk december elsején este Komáromban járt, hogy megossza élményeit szurkolóival. A Kárpátia Sport Polgári Társulás kiváló alkalmat talált meghívásukra: Wichmann idén töltötte be hetvenedik, Kammerer a negyvenedik életévét. Pallag György, a polgári társulás elnöke, és segítője, Michač Szilvia a Marianum Egyházi Iskolaközpont szép, vadonatúj dísztermében fogadta az ünnepelteket.
Mindkét világhírű sportember hosszú időn át tartozott a földkerekség legkiválóbbjai közé; sőt: a negyvenéves kajakos Kammerer Zoltán még mindig versenyez, mert rajthoz szeretne állni a közelgő tokiói olimpián is, 2020-ban! „A kajakozás utáni vágyam, és a jó teljesítmény megalapozásához szükséges, fegyelmezett életvitel változatlanul él bennem, ám tény, hogy négy évtizeddel a vállamon már hamarább fáradok.”
Wichmann Tamás, aki gyakran végigtekint rendkívül sikeres pályafutásán, mert csupán olimpiai aranyat nem tudott nyerni, „csak” két ezüsttel és egy bronzéremmel büszkélkedhet, bár:
„A moszkvai olimpiára jó formában érkeztem, és valószínűleg saját magamat fosztottam meg az aranyéremtől, mert nem próbáltam ki a tartalék hajót, amellyel a döntőben rajthoz álltam. Ez a hajó, ki tudja miért, egyszerűen nem indult el a rajtnál; így esélyem sem maradt a várt jó szereplésre.”
Kammerer Zoltán sportpályafutása annyiból különleges, hogy általában nem magányos harcosként, hanem csapatban nyerte aranyérmeit. „Ez így alakult, és miután mind párosban, mind négyesben folyamatosan jól szerepeltünk, nem volt okom változtatni. Igaz, arra mindig figyeltem, hogy kikkel ülök hajóba, és arra is, hogy ki készít fel a versenyekre. Az immár hetvenhat éves Rozsnyói Katalinról gyakran nyilatkozzák, hogy túl szigorú az edzéseken, de engem ez nem zavart, mert tudtam, hogy a saját érdekem becsületesen és sokat dolgozni a sikerért.”
Wichmann Tamást hétévesen súlyos autóbaleset érte. Napokig volt eszméletlen, hosszú ideig feküdt kórházban. És mégis: bár sérülése maradandó nyomot hagyott, életereje és a sportolás utáni vágya legyőzött minden akadályt: eleinte az ökölvívással próbálkozott, majd kenuzni kezdett.
„Első edzőm, Granek István javasolta, legyek a csapat szakácsa, ezt a mesterséget tanultam ki ugyanis. Mint szakács ott tartózkodtam a gyakorlások színhelyén, és miután kitálaltuk a reggelit meg az ebédet, jócskán maradt időm edzeni. Így kipróbálhattam, mire vagyok képes, és egy idő után megvertem a többieket.”
A két világhírű sportember komáromi élménybeszámolója is igazolta: nagy teljesítmény csakis akkor születik, ha a versenyzőt nem törik le az esetleges kudarcok, ha szilárd a jó szereplésbe vetett hite, s ha a mindennapjait úgy rendezi be, hogy a gyakorlásokon is becsületesen dolgozhasson. Az edzések előtti estén is időben kell lefeküdni, hogy pihenten érkezzen az ember a csónakházba, nincs bulizás. És természetesen fontos a megfelelő étkezés is – mondta el Kammerer Zoltán.
Megfigyelhető, hogy a magyar sportemberek között alig akad, aki ajzószereket használna. Ez valahogy nem a magyar út, jegyezte meg Wichmann Tamás.
Kammerer Zoltán elmondta azt is, hogy tapasztalatai alapján a kajakozásnál nem a testi erő a legfontosabb, hanem a megfelelő technika elsajátítása: az eszményien tartott lapát, s a legtermészetesebb mozgással harmonizáló testhelyzet a hajóban.
A két élménybeszámolót hallgatva eszembe jutott: a magyar sportolók talán azért olyan eredményesek, hogy megmutathassuk a világnak: bármilyen nehéz sors szakad ránk a történelemben, mi nem a fegyverek népe vagyunk; életerőnk, a derűs világszemlélet visz előre bennünket.
A vízi sportokban – az úszásban, vízilabdában, a kajak-kenuban mindig ott vagyunk a bolygó legkiválóbbjai között; vívni sem a csatákban szeretünk, labdarúgóink pedig akkor verték végig a világot, amikor a legnagyobb leigázottság és megalázottság áldozatai voltunk a második világháború után.
