Manapság örvendetes módon gyakran ejtünk szót az önismeretről, egyre többet beszélünk arról, hogyan, miként kellene, lehetne a helyismeret oktatását megoldani. Aki gyakorló tanárember, az tudja, hogy mindehhez órakeretre, valamiféle tankönyvre, elsősorban pedig ilyen érdeklődésű s e téren is felkészült pedagógusokra lenne szükségünk.
Mindenekelőtt azonban néhány fogalmi tisztázás, terminológiai pontosítás lenne az elsődleges feladat. Le kellene írnunk, körül kellene határolnunk többek közt az alábbiakat (ezzel kapcsolatos iménti gondolataimat kifejtettem a múlt év végén a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség Léván rendezett konferenciáján is, melynek témája volt a magyar történelem, a helyismeret és a néprajz oktatásának lehetősége iskoláinkban.):
1. Mit is értünk helyismeret, helytörténet alatt? Mi mindent foglal magába ez a diszciplína?
2. Miért van szükségünk nekünk, itteni magyaroknak az önismeretre?
3. Önálló tantárgy keretében oktassuk a szűkebb pátriát tárgyaló ismereteket, avagy a helyismeret része legyen az egyes tantárgyköröknek? Esetleg az ismeretátadás más formái is elképzelhetőek?
Nos, ami a fogalmi tisztázásokat illeti, hosszabb fejtegetésbe, értelmezésbe kellene fognunk, hogy minden megvilágosodjék előttünk. A helyismeret, a helytörténet s az egyéb hasonló diszciplínák: a honismeret, avagy divatosabb szóval mondva a régióismeret mind összefüggésben áll az önismerettel. Legtöbbet talán az első fogalom alatt kell értenünk. Mert ez magában foglalja – is itt megint több kifejezést lehet használnunk – a régió (vidék), a kistáj, a közigazgatási egység, a néprajzi tájegység, a település – földrajzát, flóráját és faunáját, történetét, nyelvét, népi hagyományait, irodalmi emlékeit, műemlékeit, jeles személyiségeit, s még sorolhatnánk az átadandó ismeretkörök sokaságát.
A második kérdést megannyi alkalommal próbálom immár évtizedek óta megválaszolni magam is: publicisztikai írásaimban, a szaklapokban, avagy az ilyen-olyan előadások alkalmával. Önismeret nélkül – szülőföldi botorkálás címmel még 1995-ben publikáltam egy írást valamelyik felvidéki magyar lapban, amely aztán később Helyzetjelentés a végekről című, magánkiadásban megjelentetett publicisztikai kötetemben is napvilágot látott. Akkori eszmefuttatásomat olvasva az jutott eszembe, hogy az ott megfogalmazott gondolatok ma is aktuálisak lehetnek, még ha az eltelt időszak alatt történt is egy s más iskoláinkban az önismeretre való nevelés terén. Kivonatosan elmondok hát belőle itt is egy-egy megszívlelendő passzust.
„Mostanában sokszor eszembe jutnak hajdani főiskolás éveim első napjai. A Szlovákia különböző tájairól összesereglett magyar pedagógusjelöltek gyakran találkoztak a kollégiumi szobákon, hogy ismerkedjenek, elmondják, honnan is jöttek tulajdonképpen.
Meglepő, hogy legtöbbünk akkor csak a legújabb közigazgatási rendszerben gondolkodott: mondtunk Lévai, Rimaszombati és Galántai járást, Nyugat- és Közép-Szlovákiát, de nemigen emlegettük Gömört, Hontot, Nógrádot, Barsot és a Palócföldet, vagy Mátyusföldet. Csupán keleti csoporttársam beszélt mindig nagy szeretettel a Bodrogközről, a vidék folyóiról és kistájairól.
Bizony, ha időben visszamegyünk az érettségiig, elmondhatjuk, hogy sokan közülünk akkor csak botorkáltak szülőföldjükön. Mert nem ismertük honunkat a hazában: nem tudtuk a legközelebbi hegyek és völgyek nevét, a várak, várromok és kastélyok történetét; nem hallottunk jeles szülötteink cselekedeteiről, a szomszédban zajlott nagy csatákról.
Felnőttünk hát önismeret nélkül. Mert mestereink, tanáraink nem „terheltek” azzal, ami nem volt a tananyagban.
Nem vittek el évszázados templomainkhoz, hogy a helyszínen mutassák be az építészeti stílusok sajátosságait; történelmet tanítottak anélkül, hogy elzarándokoltak volna velünk Drégely, Csábrág, Kékkő vagy Bozók várához, a szalkai mezőre vagy a palásti csata színterére. Mikszáthról és Madáchról tanultunk úgy, hogy sosem mutatták meg nekünk a szklabonyai házat, a sztregovai kastélyt és síremléket.
Zalabai Zsigmond egykori barátom nyilatkozta egy helyütt az alábbiakat: „Sokat kaptam hát iskolámtól, mai fejjel azonban úgy látom, mégsem eleget. Ipolyság és az Ipoly mente kis hely- és kultúrtörténetét senki sem ismertette velünk. Aligha lett volna kárunkra, ha már diákként megtudjuk (…), hogy az ipolysági főtér, melyet naponta tapostunk, annak idején látta II. Rákóczi Ferencet is. 1704 végén az erdélyi küldöttség itt közölte vele, hogy fejedelemmé választották. Ezt ismerve a kuruckor érettségi tétele személyesebb élményünkké válhatott volna. Móricz Zsigmond ipolysági látogatásáról sem hallottunk. (…) Érettségi tétel volt Móra is, de A honti igricek című elbeszélésével diákként nem találkoztam. Losonctól Párkányig követve a folyót olyan nevekkel találkozunk, mint Ipolyi Arnold és Kármán József, Ráday Pál és Komlós Aladár, Berkó Sándor és Manga János.”
Hadd tegyen a fentiekhez hozzá, hisz magam is annak az alma maternek voltam a diákja, melynek Zalabai: bizony a felsorolt személyek szülőföldi kötődéseiről semmit sem hallottunk. Nem írta elő a tananyag – mondhatnák egyesek. De nem is tiltotta senki, hogy beszéljünk róluk! Igaz, először a tanár uraknak is tudomást kellett volna valahonnan szerezniük a szűkebb pátria hagyományairól, emlékeiről. Minden régióban és minden iskolában, ahol anyanyelvükön tanultak a szülőföld fiai, lányai.
Az emlegetett évek óta eltelt egy kis idő. Vajon mi történt ezalatt? Nem botorkálunk-e még csak mindig a hazai tájakon? Ha itt akarunk megmaradni, tudásban, lélekben gyarapodni, bizony a múltat is meg kell ismernünk.
De nem csak az egyetemes történelmet, a világ nagy eseményeit, hanem a sajátunkat is. A hont, a régiót, a szűkebb pátriát csak akkor szerethetjük, csak akkor tudunk igazán ragaszkodni hozzá, ha ismerjük is azt; tudjuk, hol foglal helyet a nagy rendszerben, hogyan, miképp lehet abban jelen. Egyszóval, ha tudomást szerzünk önmagunkról s a körülöttünk élő népek, népcsoportok, kis- és nagytájak kultúrájáról. S bizony van mit megismernie mindenkinek a saját szülőföldjén!
A honismeret tehát a kitartás és a megmaradás, a tisztánlátás eszköze is, no meg záloga a kapcsolatteremtésnek. Amikor nemzetiségi iskoláink sorsáról beszélünk, a túlélés, a továbblépés, a felemelkedés eszközeit is számba kell vennünk. S ezen eszközök egyike a honismeret, az önismeretszerzés, magunk valóságának feltárása. Hogy tudjuk, van mihez kötődnünk, van mire építenünk, van miért büszkélkednünk. S így a szülőföld olyan szilárd ponttá válhat, ahová mindig vissza lehet és vissza kell térni.
Örömmel konstatálhatom, újabban egyre több olyan kiadványunk, összefoglalónk van, melyekből tudunk meríteni, töltekezni e tekintetben. Ám ezeket az összefoglalókat, monográfiákat be is kell vinni az iskolába. S nemcsak akkor, amikor gyermekeink tanáraikkal az ilyen-olyan versenyekre, honismereti vetélkedőkre készülnek. Mert iskoláinknak nemcsak a száraz tárgyi tudást, információáradatok halmazát kell átadniuk, hanem a hasznosítható ismereteket, emberformáló módszereket, nemzetmegtartó kapaszkodókat is.
Nem robotembereket és technokratákat kell elsősorban képeznünk, hanem megbízható, művelt, tájékozott és érzelmileg is kifinomult lelkeket. Akik nem fordítanak hátat közösségüknek, akik nem felejtik el anyanyelvüket, akik gyermekeiknek is átadják azt az örökséget, melyet iskolájuktól kaptak.
Akkor talán nem kell félnünk, hogy emelkedik az eltévelyedők száma, hogy az érettségi találkozók nyelvi kavalkádja arról tanúskodik: az elvetett mag nem jó talajba hullott. Vagy talán a mag hintése volt erőtlen? Lehet, hogy épp a szülőföldismeret elmaradása miatt? Próbáljuk hát pótolni, ami még pótolható. Hogy ne kelljen botorkálnunk házunk és honunk táján!
