A proletárdiktatúra válasza Linder Béla volt hadügyminiszter mondására („Soha többé katonát nem akarok látni!”), a május elejei válság – a sikertelen komáromi felkelés, amikor is május elsejére virradó éjszaka fölfegyverzett győri és tatabányai munkások és bányászok három helyen keltek át a Dunán. Lefegyverezték a vasúti híd és a vár őrségét, s a komáromi munkásokkal és katonákkal együtt az állomásig hatoltak. A gyorsan átcsoportosított katonai egységek azonban kiszorították a városból a munkásokat. A fegyveres munkások nagy része elesett a harcban. A felkelés elfojtása – 1919. május elsején a katonák a városparancsnok rendelkezésére statáriális úton, vizsgálat nélkül 21 lakost végeztek ki – után egyértelmű irányvonalat jelölt ki, mely nagyban különbözött a Károlyi-kormány korábbi békepolitikájától.
A Vörös Riport Film nézői frontfelvételeket első ízben több mint egy hónappal az 1919. április 16-ai román betörés után láthattak csak. Nem véletlenül, mert egészen addig nem sok hadi sikerről számolhatott volna be a proletárhatalom propagandahíradója. Míg a forradalmi kormányzótanács hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy május elsején minden idők leglátványosabb ünnepségével mutassa meg az új rend erejét és megdönthetetlenségét az országon belül és azon túl is, a háttérben komoly válságon ment keresztül.
A román hadsereg április közepi offenzívája elsősorban a keleti front északi szárnya, a 130 km hosszúságban széthúzott székely hadosztály ellen irányult, mely a túlerőnek engedve visszavonulásra kényszerült. Hasonlóan tett a délebbre elhelyezkedő 39. dandár és a 6. hadosztály is. A székely hadosztály parancsnoka, Kratochvil ezredes végül a fegyverletétel mellett döntött. A katonai helyzet súlyosságát a legtöbb népbiztos még ekkor sem fogta fel, mindenesetre egységesen a harc felvétele mellett voltak.
Fegyverbe szólították Budapest és környékének munkásait, akik április végére a Vörös Hadsereg egyharmadát tették ki.
A parasztság, a kispolgárság és az értelmiség soraiból azonban jóval kevesebben jelentkeztek katonai szolgálatra. Egyre-másra kisebb ellenforradalmi megmozdulásokra is sor került, főleg a tiszántúli területeken. A román hadsereg eközben pedig csak folytatta előnyomulását, áttörve a Vix-jegyzékben megjelölt semleges zóna határát is.
A kormányzótanács ennek hatására egységes tiszántúli hadsereg-parancsnokságot állított fel Szolnokon, melynek főparancsnoka Böhm Vilmos lett. Böhmnek sikerült megnyernie vezérkari főnökéül az egyik legkiválóbb magyar hadvezért, Stromfeld Aurélt, aki aktív védelemre, támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra, elszánt rohamra akarta forradalmi hadseregét átállítani, de ennek akkor még nem jött el az ideje.
Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, a forradalmi kormányzótanács ezen a ponton mégis a velük való diplomáciai taktikázásban látta a megoldást a kialakult helyzetre. Kun Béla a kormány átalakításával, a szélsőséges kommunisták, Szamuely, Pogány és Vágó kihagyásának ígéretével próbálta elérni, hogy a békekonferencia résztvevői újra tárgyalófélnek tekintsék a magyar kormányt, ezzel egyszersmind elismerjék a Tanácsköztársaságot, és főként, hogy megálljt parancsoljanak a katonai intervenciónak.
Április utolsó napjaira a románok már a Tiszát is elérték, a Vörös Hadsereg kénytelen volt kivonni csapatait a Tiszántúlról, és a Tisza mentén kialakítani védelmi vonalát. Április 27-én megindult az északi és déli fronton állomásozó vörös csapatok elleni támadás is, így félő volt, hogy a szomszédos seregek egy egységes katonai fellépéssel teljesen felmorzsolhatják a magyar hadsereget, elfoglalhatják az ország fővárosát, végül akár teljes területét is.
Kun Béla a kormányzótanács nevében jegyzéket intézett a cseh-szlovák, a román és a jugoszláv kormányhoz, melyben fenntartás nélkül elismerte a szomszédos népek területi-nemzeti követeléseit, cserébe viszont követelte az ellenségeskedés azonnali beszüntetését.
Miközben a budapesti munkásság impozáns felvonulással ünnepelte május elsejét, elesett a szolnoki hídfő, és olyan hírek érkeztek a fővárosba, hogy a románok átkelve a Tiszán magát a várost is elfoglalták. Az északi fronton ugyanezen a napon ürítették ki Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot. Budapesten pedig az este folyamán jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a forradalmi kormányzótanácsot.
A másnapra összehívott ülésen a szociáldemokrata Böhm Vilmos hadsereg-főparancsnok az azonnali fegyverszünet megtárgyalására tett javaslatot, a kommunisták viszont ezzel szemben azt képviselték, hogy a felfegyverzett munkásságot haladéktalanul a frontra kell küldeni.
A május 2-ai ülésen komolyan szóba került a kormányzótanács lemondása is. Végül a baloldali álláspont győzött, mely a diktatúra fennmaradását és a harc folytatását támogatta. A csapatok megerősítésére elrendelték a gyárak és üzemek munkásainak fegyverbe szólítását, a főváros védelmére pedig az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává kinevezték Haubrich József hadügyi népbiztost. A döntést követően számos munkászászlóalj, mintegy 15 ezer katona indult a frontra. Pótlásukra a budapesti munkásokból újabb nyolc munkásezredet állítottak fel. A május 3-a után új lendületet vett hadseregszervezés eredményeképp 44 ezer fővel nőtt a Vörös Hadsereg létszáma május közepére.
A cseh-szlovák kormány elsődleges célja május elején Salgótarján megszerzése volt. A cseh-szlovák csapatok május 7-én megszállták a karancsi magaslatot, és megkísérelték elfoglalni magát a várost is.
A bányák és üzemek dolgozóiból szervezett védelem azonban sikeresen vette fel velük a harcot, míg végül az újjászervezett 6. hadosztály is megérkezett, hogy megkezdje ellentámadását a Nógrádi-medence visszaszerzésére. Böhm Vilmos, aki ekkorra már az összes haderők főparancsnoka lett, személyesen vett részt Fülek felszabadításában, ahová május 12-én vonultak be a vörös csapatok, menekülésre késztetve a cseh-szlovák csapatokat egészen Rimaszombatig.
Röviden, ez annak a száz évvel előtti május második hetének a krónikája.
