Különleges karizmával megáldott lelkiatya látogatott szerdán az alsóbodoki Esterházy János Zarándoközpont Szent Kereszt Felmagasztalása kápolnájába, hogy megtartsa a már rendszeres havi istentiszteletet Isten szolgája Esterházy János boldoggá avatásáért. A 86 éves Bartal Károly Tamás OPræm, a jászói premontrei prépostság nyugalmazott apátja több mint kétszáz kilométernyi távolságból érkezett, hogy szentmise áldozatot mutasson be és elmondhassa homíliáját.
Lélekben napok óta készültem erre az alkalomra, hogy újra találkozhassak vele. Nemcsak azért, mert annak idején nagyon közel kerültünk egymáshoz, hanem az alázatos egyszerűségéért és bölcsességéért, amely példaértékű lehet mindannyiunk számára. Majdnem pontosan két éve, hogy rendkívüli körülmények között találkozhattam vele és több órán át beszélgethettünk. Mivel a visegrádi Szent György Lovagrend rozsnyói nyári egyetemének ő volt az egyik előadója, én felajánlottam, hogy elmegyek érte Jászóra, és elviszem az előadás színhelyére.
Az úton azonban történt egy kis baleset és az apát úrnak egy órát kellett rám várnia. De ő türelmesen várt – mert hiszen, mi mást tehetett? Amikor odaértem és próbáltam magyarázkodni, csak annyit mondott, hogy az ördög néha keresztbe tesz nekünk. Az úton a jó humorával elhessegette a bennem felgyülemlett rosszkedvet. Bár némi késéssel, de mégis odaértünk a rendezvény színhelyére. A téma a premontrei szerzetesrend és a jászói apátság volt, amelyben élete nagy részét eltöltötte. És amit az előadása során művelt, abból sok tudós és pedagógus meríthetne: egy darabka cetlivel, amelyen nem volt több három sornál, odaállt a mikrofon mögé és mondta – másfél órán keresztül ömlött belőle a tudás, a tapasztalat, a szellemi érték! A közönség meg figyelmesen, csöndben hallgatta – csak akkor hangzott fel a harsány nevetés, amikor elsütött egy-egy poént. Nagy köszönet és megtiszteltetés, hogy épp én elnökölhettem az előadása során!
Bartal Károly Tamás (Fotó: Peczár Károly)
A visszafelé vezető úton már másról beszélgettünk. Mivel az Esterházy János Zarándokközpont rohamosan épült és már csak a befejezési munkálatok voltak hátra, ez volt a fő téma. Merre is van Alsóbodok? És Esterházy Jánost miért nem fogadja be szülőfaluja, Nyitraújlak? De szó esett a központ megálmodójáról és kivitelezőjéről Paulisz Boldizsárról, akit már akkor megtámadott a gyilkos kór. Megígérte, imádkozik majd a felgyógyulásáért. De a Jóisten másképp tervezte el – Paulisz Boldizsár néhány hónappal a kápolna felszentelése és Esterházy János hamvainak hazahozatala és eltemetése után, meghalt!
Az akkori beszélgetésünk során azonban az apát úr elárulta, hogy egy dolog nagyon bántja őt: valószínűleg az évek sokaságának terhe már nem engedi meg neki, hogy valamikor eljusson Alsóbodokra és leróhassa kegyeletét Esterházy János hamvai előtt.
És most, két év elteltével mégis úgy határozott, hogy ezt az utat megteszi, mert minden felvidéki magyarnak ezt a zarándoklatot meg kell tennie! A kápolnába lépve a méltóságteljes alázat mellett a hívek felé is megengedett egy-egy közvetlen gesztust, a fiatalok láttán az arca mosolyra derült. Azokat pedig, akik korban már túl voltak a hetvenen és nyolcvanon, megnyugtatta, hogy ő a legidősebb.
Homíliájában Esterházy Jánost szenvedő apostolnak nevezte, aki nemcsak élt, hanem meg is halt a felvidéki magyarságért. Még azok számára is, akik ismerik Esterházy János kálváriáját, kiemelt néhány olyan mozzanatot, amelytől az ember ereiben megfagy a vér. Felidézte, milyen a sors iróniája – Gustáv Husák letartóztatja a grófot, átadja a szovjet megszállóknak, akik elhurcolják, majd elítélik. Négy év múlva hazazsuppolják, majd Pozsonyban halálra ítélik. 1949 májusában kórházba kerül. Barátai zárt diplomatakocsin menekítenék őt Bécsbe, de Esterházy János vállalja a sorsát – rab és mártír a haláláig! És az apát úr érthetően fordul a fiatalok felé: a történelem fura fintora, hogy Husák, az a kommunista kapcabetyár a 20. század ötvenes éveiben néhány évig elvtársai jóvoltából egy börtönben raboskodik Esterházy Jánossal.
Fiatalok a hívők között (Fotó: Peczár Károly)
Homíliáját átszőtte idézetekkel, amelyek széleskörű tájékozottságáról adnak tanúbizonyságot: „Őrizze emlékezetünk – értünk, felvidéki magyarokért hozott életáldozatának ʼércnél maradandóbbʼ emlékét!” – így ír róla Szigethy Gábor. Egykori politikustársa, Csáky Mihály pedig ezt írta: „A gulagban siralmasabbnál siralmasabb viszonyok uralkodtak. Esterházy nőtt napról napra, és lett közéleti férfiúból a szó legnemesebb értelmében – emberré. Sugározta mély keresztény hitét, megrendíthetetlen magyar meggyőződését, bizalmát az igazság győzelmében.” És aztán idéz testvére Mariska Lujzához írt leveléből: „A jó Isten már nem tudta nézni a szenvedését, ezért magához vette Őt – elhamvasztották, s a hamvakat nem fogják kiadni.” És amikor a boldoggá avatásáról beszél, egy nénire hivatkozik: „Ő már szent, nem érte kell imádkoznunk, hanem hozzá!”
Bartal Károly Tamás apát úr alsóbodoki szentmiséje újra megerősítette bennünk azt a hitet és meggyőződést, hogy Esterházy János a nagy felvidéki családunk legnagyobb és legártatlanabb vértanúja, akinek boldoggá avatása nem fog sokat váratni magára.
