Sok mindenről olvashatunk érdekes és megdöbbentő híreket honlapunkon. Nemrég például a losonci „harangelnémításról” esett szó. Pontosabban arról, hogy egy itt lehorgonyzott hollandusnak nem tetszett a gyakori és hosszan tartó harangozás a városban. Aztán panaszával a magisztrátushoz fordult, ahol nyomban teljesítették óhaját: a sok harangszó lerövidült, és számuk is csökkent. Igen: egy messziről jött vendégpolgárnak kedveskedni kell, de az őshonos magyar esetleges panaszaival nem szükséges foglalkozni, orvosolni pedig egyáltalán nem muszáj azokat. Örüljön, hogy nem ütik fel gambáját! S ezért tán már panaszkodni sem mer.
Aztán itt van a rimaszombati királyválasztás. Egyszer csak észrevétlenül Svätopluk király utca lesz a Svätopluk utcából. A mai alattvalók meg behunyják a szemüket, s talán arra sem kíváncsiak, mikor s hogy történt a koronázás. Merthogy egy utcát nem lehet csak úgy átkeresztelni. A névadást valamiféle tanácsnak javasolnia kell, egy másiknak pedig illik jóváhagyni. Aztán javítást kell eszközölni az érvényes személyi iratokban is. Bizonyára ott, ahol „csak“ ilyesfélék történnek, akadnak nagyobb bajok is, ezért eshet meg, hogy kívülről veszik észre a változtatásokat.
De talán hiába is tiltakoznának a jóérzésű szlovák vagy a szerencsétlen magyarok a hasonló dolgok miatt, aligha vennék azt figyelembe az atyafiak, s nem is vonná őket fölényük miatt senki felelősségre. Hisz ott volt a párkányi eset is.
Még a népszavazás sem ért célt: hiába kérték évekkel ezelőtt a város névváltoztatását, az érvényes szavazatok ellenére sem történt semmi. Mert ha ilyesmit az itteni magyarok kezdeményeznek, annak nincs foganatja. S nincs fellebbezés. Ehelyett nemrég kapott a város egy Štúr-szobrot tiltakozásuk ellenére is. Mert egy-két pihent agyú maticásnak nagyobb a súlya, mint a sok-sok őslakosnak és őshonosnak. A hatalom pedig melléjük áll. A baj még nem is az lenne, hogy a másik fél is akarja itt naponta egyik ősük arcmását látni, hanem az, hogy aki errefelé tán sosem járt, most a túlparti Bazilikával néz farkasszemet.
S végül beszélhetnénk egyebekről is a keresztelések, az emléktáblák – és szoborállítások kapcsán. Mert számuk igencsak megnövekedett mindkét térfélen. Van rá pénz, hát leplezzük le, amit lehet. Az se baj, ha nem mindig indokolt az ilyen-olyan avatás és leplezés.
Az viszont már szomorú, ha a tábla- és szoborállításokkal párhuzamosan más úton-módon nem tudjuk bevinni a köztudatba az illető jelesnek mondott személyiséget, ha róla az a sok ezer földi, aki mellette elmegy, szinte semmit sem tud. Mert a megismertetésre, érdemeik feltárására már nincs időnk, a nyomtatott portrék megjelentetésére már nincs pénzünk, a sokszor magánkiadásban megjelent köteteket sem érünk rá kézbe venni.
Így pedig a táblák sem tudják teljesíteni küldetésüket.
Aztán arról is szót kellene ejtenünk: a táblára került rövid szövegek és adatok megfelelnek-e a valóságnak s a magyar, a szlovák, az angol vagy a latin helyesírásnak, nyelvhelyességnek. Nem téves-e mondjuk a születési és elhalálozási dátum, jól írtuk-e szülöttünk, elődünk nevét; valóban az volt-e a szülőház, amit a táblával megjelöltünk.
S hogy ne fordulhasson elő például a nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc neve az idegen nyelvű szövegekben se tévesen: hol František II. Rákocinak, hol František II. Rákóczi (Ipolyság) avagy František Rákóczi II. (Kassa), Franciskus (Franciscus helyett) II. Rakoczi (Ipolyság) formában, tehát ennyire különbözőképp írva.
