Illusztráció (Fotó: TASR)

A zoboraljai magyar iskolák tétovázása kapcsán immár sokadszor idézem Vrabec Mária 2015-ben megfogalmazott mondatait: „A döntés a központi iskolákról csak a kényszer terhe alatt fog megszületni. Vagy úgy sem. Akkor pedig az egymás után elvérző iskolákból egy faluval továbbállnak az igazán eltökélt és elkötelezett szülők gyerekei. Ezt a régióban mindenki tudja, de kimondva-kimondatlanul mindenki arra rendezkedett be, hogy amíg lehet, kihúzza valahogy”.

Annak idején (2015-ben) a zoboraljai iskolák helyzetével foglalkozó fórumra, más szakemberekkel egyetemben, engem is meghívtak. Ezen a fórumon is megerősítést nyert, hogy a megoldás egy kistérségi iskola /iskolaközpont/ létrehozása lehetne. Tisztában voltak ezzel a fórumon résztvevő érintett iskolák (Pográny, Gimes, Nagycétény, …) képviselői is, megegyezés mégsem született. Érdemi vita helyett az iskolák képviselői lövészárkokba vonultak és onnan tüzeltek egymásra. Volt aki a szülőket is mozgósította.

Ha nem az „én iskolám” lesz a központi iskola, akkor nem lesz iskolaközpont! Iskolánk megmaradása mellett kitartunk a végsőkig – volt a jelszó.

Nem lett iskolaközpont és ma már iskola sincs!

A hétvégi újságokban olvasom – ugyancsak Vrabec Mária tollából – hogy Pogrányban június 26-án az utolsó öt kilencedikes ballagott el az iskolából.

„A végsőkig kitartottunk” mondja a bezárásra ítélt iskola igazgatója és a szülőknek is megköszönte, hogy a végsőkig kitartottak az iskola mellett.

Ezzel persze nincs vége. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége adatai szerint ugyanis az idén 12 magyar iskolába egyetlen gyereket sem írattak be. Van ahová már tavaly sem.

A településszerkezetből adódóan iskoláink egyharmada vidéki kisiskolaként működik. 27 alsótagozatos, ún. kisiskolában a létszám 10-20 között mozog és 15 iskolában ennél is kevesebb, 2-9 diák tanul. A teljes szervezettségű iskoláinkban sem jobb a helyzet. 27 iskolában 50-100 között mozog a létszám, míg 15 iskolában csak 7-49 gyerek van.

A költői kérdés az, hogy megvárjuk míg ezek, az alacsony létszámok miatt finanszírozhatatlan iskolák egymás után bedőlnek, vagy végre hajlandóak leszünk megmaradásukért tenni is valamit?

A „kitartunk a végsőkig” mentalitást jó lenne elfelejteni, mert ezzel csak az agóniát hosszabbítjuk meg.

Üljünk le végre a tárgyalóasztalhoz és regionális szinten keressük a megoldást, mert ez nem egy-egy iskolának, hanem a felvidéki magyar iskolahálózatnak a problémája.
Kompromisszumok, egymás megértése és elfogadása nélkül pedig nem megy.

Most még a mi kezünkben van saját iskoláink, iskolahálózatunk sorsa. Ne várjuk meg, amíg mások döntenek helyettünk.

A minisztérium ugyanis már meglebegtette, hogy szívesen átvenné a közoktatást az önkormányzatoktól és megyei szinten is vannak hasonló próbálkozások (lásd Pozsony és Eperjes megye).

Sajnos, a pogrányi iskolabezárás csak idő kérdése volt, s ha nem lépünk, további kisiskolák hasonló sorsa is borítékolható.