A vidám gyermekarcok mindenkor, minden rendszer számára a legjobb propagandát kínálták. Tudták ezt a Vörös Riport propagandistái is, ezért a Vörös Film című lap a bukás utáni napon, augusztus 2-án az alábbi tartalommal hirdette meg a diktatúra utolsó hetének híradóját:
„A Vörös Riport-Film e heti száma rendkívül színes epizódokat nyújt Balaton mellett fürdőző proletárgyermekek életéből. A városi nélkülözésektől beteggé lett apróságok napirendje, nyaralásuk sok kedves részlete elevenedik meg a Vörös Riport Film legújabb számában, amely az elmúlt hét számos egyéb aktualitását, többek között harctéri felvételeket is tartalmaz.”
Tiszántúli offenzíva
Az új hadseregfőparancsnok, Landler Jenő, Böhm Vilmos utódja július 18-án érkezett Gödöllőre, a Vörös Hadsereg főhadiszállására. Ekkor már mindenki csak a 20-ára kitűzött támadás parancsát várta. Bár a románok elleni, tiszántúli hadjárat kezdeményezése a vezérkartól indult ki, a kormányzótanács tagjai a belpolitikai problémákra is egyre inkább a katonai sikerben látták az egyetlen megoldást.
A népbiztosok megszokták, hogy Stromfeld Aurél döntéseiben bízni lehet, így egykori legsikeresebb beosztottjának, Julier Ferencnek, aki július 3-a óta töltötte be a vezérkari főnöki posztot, ugyanúgy elhitték, hogy a hadseregnek van esélye megverni a román csapatokat, s visszafoglalni a tiszántúli területeket. Bár számszerűen a Vörös Hadsereg nagyjából azonos feltételek mellett kezdhette meg a keleti offenzívát, mint annak idején az északit, a valóságos helyzet sokkal rosszabb volt, s erről nem szóltak a jelentések.
A tapasztalt tisztek többsége ekkorra már elhagyta pozícióját, a kimerült katonák jelentős részére nem lehetett számítani, a közhangulat és fegyelem egyre romlott, fogytán volt a lőszer is, a román hadsereg pedig sokkal erősebb volt a cseheknél.
Ráadásul a románok minden bizonnyal tudomást szerezhettek a haditervről, s jól ismerték a Vörös Hadsereg hadrendjét is, így legyőzésükre igencsak kevés esély mutatkozott.
Ennek ellenére július 20-án hajnalban megindult a támadás. A magyar seregek három helyen keltek át a Tiszán: Tokajnál, Szolnoknál és Csongrádtól délre. Az első nap sikereit annak köszönhették, hogy a románok sokkal beljebb rendezkedtek be a védelemre, így a túlerőben lévő ellenséges haderő zömével csak néhány nap múlva találta szembe magát a magyar hadsereg. 21-én, a világsztrájk napján folytatódott az előrenyomulás, Törökszentmiklós, Szentes és Szegvár elfoglalásával sikerült további területeket visszafoglalniuk. Másnap a nemzetközi dandárnak is sikerült átkelnie a Tiszán Tiszafüred térségében, a Szolnoknál átkelő főerő pedig elérte Fegyvernek – Pusztapó vonalát.
Július 23-án a vörös katonák, bár több hadszíntéren is sikereket értek el, első vereségüket is elszenvedték Hódmezővásárhelynél.
Végül július 24-én érkezett el az idő, hogy a románok nagy erejű ellentámadást indítsanak, melynek fő célja a magyarok főerejének, az I. hadtestnek a bekerítése és megsemmisítése volt.
A többszörös túlerő végül visszavonulásra kényszerítette a leginkább támadott csapategységeket. A nap legtragikusabb eseménye a nemzetközi dandár megsemmisülése volt. Bár sikerült az ellenséges erőket némiképp lekötniük, visszavonulásuk a Tiszán keresztül lőszer hiányában teljes kudarcba fulladt. 25-ére nyilvánvalóvá vált, hogy a Tanácsköztársaság katonai veresége elkerülhetetlen, bár a Vörös Hadsereg csapatainak többsége még ezen a napon is folytatta az egyenlőtlen küzdelmet.
Julier aznap memorandumot intézett Landlerhez, melyben egyértelműen a katonákat tette felelőssé a kedvezőtlen katonai helyzet kialakulásáért: „fegyelmezetlen, könnyen lelkesíthető, de annál gyorsabban lelohadó társaság”.
26-án a magyar seregek mindenütt végrehajtották az elrendelt visszavonulást, így a Tiszántúl ismét teljes egészében román kézre került. Az akkori jelentések a hadseregen belül egyre növekvő elkeseredésről szóltak:
„A Tisza nyugati partjára való visszavonása a hadseregnek a csapatok erkölcsi értékét, harcképességét a legnagyobb mértékben tönkretette. Ezen kudarc a csapatokban a hiábavaló küzdelem érzetét keltette a további harcra minden eredményes kilátás nélkül.”
Július 27-én a román erdélyi hadsereg-parancsnokság utasítást kapott a Tiszán való átkelésre, hogy csapatait Budapest ellen indítsa. Ennek előkészítésére idő kellett, amit a Vörös Hadsereg a Tisza-vonal megerősítésére igyekezett kihasználni.
Közben a politikai vezetők közötti széthúzás is egyre nőtt. A szociáldemokratákat már csak a Tanácsköztársaság bukása utáni pozíciójuk érdekelte, nyíltan hirdették a leendő új kormány előnyeit, miközben a kommunisták a proletárhatalom megdöntését követő ellenforradalmi terrorral riogatták az embereket. A hadsereg vezérkara a bizonytalan helyzetben kivárt, a csapategységek nem kaptak egyértelmű utasításokat.
Végül július 30-ára virradóra két román hadosztály átkelt a Tiszán Tiszasüly környékén, estére pedig már összesen három hadosztály sorakozott fel alig 15-20 km-re Szolnoktól. Ekkor érkezett a hír, hogy a cseh csapatok is támadásra készülnek a fegyverszüneti szerződés ellenére. Másnapra újabb román csapatok keltek át a Tiszán Kiskörénél, ahol a vörös csapatok hosszú ellenállás után végül visszavonulásra kényszerültek.
Bár egyértelmű volt, hogy a vereség elkerülhetetlen, a július 31-én Cegléden megtartott értekezleten mégis a harc folytatása mellett döntött a vezetőség. Augusztus elsejére virradóra az ellenség elfoglalta Szolnok városát.
Délelőtt Stromfeld Aurél megjelent Gödöllőn, hogy segítségére legyen az akkorra már teljesen reménytelen küzdelmet folytató hadseregnek. Vezetésével még sikerült Szolnokot megtisztítani a románoktól, de ennek már nem volt túl nagy jelentősége a harcok végkimenetelét, s a proletárdiktatúra megmaradását illetően.
Délután 3 órakor összeült a Budapesti Munkás- és Katonatanács, melyen a politikai nyomásnak engedve a kormányzótanács bejelentette lemondását.
A filmhíradó itt tekinthető meg.
