Illusztráció: Pixabay.com

A Focus közvélemény-kutató intézet a Híd megrendelésére készített egy felmérést – tájékoztatott egyetlen napilapunk augusztus 7-én. Nem a felmérés eredményeit kívánom kommentálni, vagy kétségbe vonni. Csupán a cikk következő részén akadt meg a szemem:

„A nem, a kor, a végzettség, a településtípus, a régiós megoszlás szempontjából reprezentatív felmérés során 714 válaszadót szólítottak meg. A kutatást azok körében végezték, akik jól beszélnek magyarul, vagy magyar nemzetiségűek, esetleg kifejezetten magyar nyelven akarták kitölteni a kérdőívet. A válaszadók nagy része (67%) azt választotta, hogy szlovákul tölti ki az ívet. A saját bevallásuk szerint a megkérdezettek 72,1%-a magyar, 27,9%-a szlovák nemzetiségű.”

Ezt a bajt már régóta érzékelem. Nevezetesen azt, hogy a megkérdezettek majd 28%-a volt szlovák, mégis azok 67%-a a szlovák nyelvű kérdőívet kívánta kitölteni. Tehát a magyarok majd 40%-a! A magyarok kétötöde nem tud olvasni magyarul? Persze, akadhattak szlovákok is, akik magyarul töltötték ki a kérdőívet, de ezek arányát nem tudhatjuk. Még ha a felmérést készítő intézet ennek is utána nézhetne.

Ezek a riasztó adatok arra hívják föl a figyelmet, hogy egyesek anyanyelvüket írásban és olvasásban nem gyakorolják.

Ezt mindennapi tapasztalatom is alátámasztja. Egyetemi éveim alatt, kölcsön akartam adni K. Jutka orvostanhallgatónak a Biokémia c. szakkönyvet, melyet magyar szerzők írtak. Nem kellett neki, mert nem járt magyar iskolába és szülei nyilván nem adtak magyar könyvet a kezébe. Ezen nagyon megdöbbentem, mert jómagam sohasem járhattam magyar iskolába, de többek között Jókain nőttem föl. Több esetben tapasztaltam ilyesmit. Legutóbb egyik barátomnak, dr. M. Gézának ajánlottam magyar könyvet olvasásra. A két diplomával rendelkező, több nyelven beszélő természetgyógyász azzal hárította el az ajánlatot, hogy nem tud magyarul olvasni! Vannak azután magyarok, akik kizárólag csak szlovák lapokat vásárolnak, olvasnak.

A szlovák iskola és az igénytelenség produkálja ezután ezt a jelenséget! Az ilyen ember nem érez késztetést, hogy ezt megtanulja! Így kizárják magukat egy kultúrkörből, nem sajátítják el azt a kódrendszert, mely a magyar identitás része kell hogy legyen. A társadalmi közeg nem hat ebben az irányban. Amúgy is tapasztaljuk, hogy minden téren az igénytelenség, pongyolaság a divat.

De ezzel a jelenséggel már 1938 után is találkoztak. A gyerekeket szüleik a visszacsatolás után magyar iskolába íratták.

„- Egyik tanár panaszolta nekem megdöbbenve, hogy ezek a külvárosi és Kassa környéki gyermekek nem értik azt a nyelvet, amely gondolatokat közvetít. Anyanyelvüket csak a konyhában értékesíthetik, olvasni sem tudnak rajta! (…)
– A demokrácia odáig ment, hogy a külvárosi magyar fiúk és lányok csehül sem tudnak gondolkozni, de anyanyelvükön, magyarul sem. Fölfogták-e vagy sem, amazok?”

(Cseres Tibor: Parázna szobrok, 1978, 19. old.)

Erre bizony polgári társulásainknak, kulturális szervezeteinknek oda kellene figyelnie és akár egy mozgalmat is indítani, melynek neve lehetne: Olvass magyarul!
Ez az adat is jelzi, hogy baj van.

Az asszimiláció egyik mérföldköve, ha valaki anyanyelvén nem olvas. Tegyünk ellene valamit!