Tájainkon lassan teljesen feledésbe merül az eleink által még űzött tipikus téli mezőgazdasági tevékenység, a nádvágás. A kevés ilyentájt végzendő kinti munkák egyike már korán reggel, a csípős hideg ellen bekeccsel, kucsmával, meleg csizmával dacolva a nádrét jegére szólította az embereket, hogy ott élesre fent kaszájukkal, ősi, begyakorlott mozdulatokkal levágják és kévébe rendezzék a nádat. Mindez csikorgó fagyban történt, mert a nádvágás egyik feltétele volt, hogy kemény jégpáncél vonja be a vízfelületet, amire a nádvágók rá tudnak menni.
A nádaratás napjainkban – már ahol folytatják ezt a tevékenységet (például vízminőség-védelmi szempontból a Balatonon és más tavakon) – többnyire nagy teljesítményű gépekkel, vagy kézi erővel működtetett vágógéppel történik, s a nádállomány megfelelő állapotának fenntartásához szükséges.
Korábban azonban csak kaszával, kézi erővel végezték és bizony komoly fizikai igénybevételt jelentett. E sorok írójának volt szerencséje ismerni Nagykeszin néhai Ferenczy Miklóst, aki még gyermekkorában, az édesapjától tanulta meg a nádvágás fortélyait, és a kilencvenes évek legelején, túl a hetvenedik életévén még folytatta ezt a tevékenységet.
„Szegény apám annak idején egy fej vöröshagymával és egy szelet kenyérrel indult nádat vágni. Ha megszomjazott, feltörte a jeget, onnan ivott. Mi már szalonnát, kolbászt, egy-két üveg sört viszünk magunkkal”
– mesélte akkor. Abban az időben volt egy galgóci megrendelőjük, volt kereslet a nád iránt, többet is elvitt volna, ám messze nem volt olyan jó nádtermés, mint valaha. Mint elmondta, régen minden télen teljesen learatták a nádat, de beszélgetésünk idején a környéken már csak ketten foglalkoztak vele, s csak egy kis részét tudták levágni, így a nád nem tudott megújulni.
Ugyancsak rontotta a nád minőségét, hogy sokkal kevesebb volt a víz, a töltések megerősítése, a duzzasztók megépítése, s a száraz esztendők nem tettek jót a nádtermésnek. „Emlékszem, gyermekkoromban annyi volt a víz a nádréten, hogy halak, csík, kárász és békák sokasága élt benne. Télen befagyott, a nád letisztítása után korcsolyázni is lehetett rajta. A bő vízben álló, rendszeresen aratott nád megnőtt 3-3,5 méter magasra is, a mostani már csak 1,5-2 méteres és azt is csak szálanként tudjuk vágni” – mesélte akkor.
A nádvágás célja természetesen a nád volt, mely tájainkon jó ideje kiment már a divatból, de külföldön újra keresett, jó áron adható el, sok helyütt ipari alapanyagként, hogy aztán kosár, bútor, szőnyeg, vagy akár rusztikus házfedél készülhessen belőle.
A nád a télre való felkészüléskor a tápanyagokat a felső részekből a gyöktörzsbe irányítja, így vészeli át a hideg évszakot. Amennyiben a feltöltődés előtt kerül sor a vágásra, a növény nem tud raktározni, és tavaszra elpusztul. A nádvágás szezonja ezért általában tél végén volt, amikor a víz befagyott, és a nádvágók a jégen tudtak dolgozni. Többnyire december elejétől egészen április derekáig, az új nád megjelenéséig lehetett kaszálni.
„Kemény munka ez, régebben, amikor még többen voltunk, megtörtént, hogy új ember jött ki velünk, aki egy-két kéve levágása után otthagyta az egészet, és soha többé nem vállalkozott erre a munkára” – mesélte annak idején Miklós bácsi.
„Mint minden munkának, a nádvágásnak is megvan a maga fortélya. Nehéz a kezelése, vigyázva kell vele bánni, mert lassan gyógyuló, csúnya sebet ejt az ember kezén. A kévéket, hármat egymásra rakva, s egy farúddal átszúrva, vállon, vagy ha jeges volt a talaj, szánkón vittük ki. Volt, hogy egy nap fejenként száz kévét is levágtunk, de a teljesítmény a nádtól is függött, meg a talajtól is. A mostani körülmények között 25-30 kévét vágunk le egy nap.
A téli reggeleken még sötétben indultunk el otthonról. Nem számított a hideg, a hóvihar, volt, hogy háttal mentünk a hófúvásnak, hogy odaérjünk a nádashoz, ami szélárnyékot nyújtott. Munka közben pedig már nem fáztunk, kimelegedtünk a fizikai igénybevételtől. De vágtuk mi a nádat vízben, hosszú szárú gumicsizmában is. Máskor pedig a zúzmarától elázott rajtunk a kabát, ilyenkor meggyújtottunk pár kévét, a melegénél megszárítkoztunk és folytattuk a munkát. Ha pedig eleredt az eső, az öreg fűzfa alatt leltünk menedéket, megebédeltünk, s ha nem állt el, hazamentünk” – vázolta akkor a nádaratás mikéntjét Ferenczy Miklós, aki azóta már az égi nádvágáshoz élesíti a kaszáját, hogy a mennyei csendességet megtörje annak suhogásával.
Itt lent pedig elárvult a nádrét, s lassan a régi nádvágók munkája is feledésbe merül, pedig fontos ősi törvényre taníthatná korunk emberét, arra, hogy a természettel, annak rendjéhez igazodva, okosan kell élni, nem pedig visszaélni kínált javaival.
