Két akcióra voltam hivatalos a múlt hétvégén, végül különböző okok miatt egyikre sem mentem el. Meglepett, hogy másnap mindkét akció szervezői hívtak, mondván hiányoltak a rendezvényükről, s bevallom őszintén, több hónapja tartó nem igazán önkényes magányomban mindez jólesett. S amikor letettem a telefont, amelyben hosszasan magyarázkodtam távollétem okait felsorolva, eszembe jutott a gyávaságom, mint elsődleges fő ok. Nem volt kedvem/bátorságom ugyanis szembenézni kellemetlen kérdésekkel.
Pénteken és szombaton Veres Jánosra emlékeztek Tornalján és Rimaszombatban. Bár személyesen nem ismertem a jeles gömöri költőt és népművelőt, egykori kései utódjaként igen sokat hallottam róla, sőt szerencsém volt posztumusz kötetét (Fekete május) személyesen bemutatni Pozsonyban, az özvegye és a fia társaságában. Sajnos, a gömöri áldatlan közlekedési helyzet miatt se Tornaljáról, se Rimaszombatból nem tudtam volna tömegközlekedési eszközzel hazajutni, így el sem indultam. Fia pedig többször is hívott, majd a rendezvény másnapján is hosszas eszmecserét folytattunk, amelynek egyik fő pontja a besúgás fogalma volt.
Veres János ugyanis szerepelt azon a bizonyos listán, amely engem sosem érdekelt. Az elmúlt hetekben viszont több alkalommal is szembesültem vele. A magyarországi média Szabó István Oscar-díjas filmrendező életműdíja miatt dobta be újfent a köztudatba, de jómagam is kaptam egy megrovó levelet, miután megjelent a Ján Čomajról megjelent emlékező írásom ezen a portálon. A levél szerzőjének írt válaszlevelemben gyorsan le is szögeztem, nem érdekel az ügy, hiszen meggyőződésem, ha pár évvel korábban születtem volna, valószínűleg engem is megpróbáltak volna beszervezni, s mivel az iratok azóta sem olvashatók teljes egészében, ráadásul minden ügy nagyon személyes, így nem is lehet egy kalap alá venni mindenkit. Ján Čomajt például pályája csúcsán hallgattatták el, s a husáki normalizáció mintegy húsz esztendeje alatt gyári munkásként dolgozott.
Veres János a hetvenes-nyolcvanas években a lelket tartotta a rimaszombati magyarságban, s ahogy a fia mondja, mindenkit megzsaroltak, akit veszélyesnek tartottak a rendszerre, s legtöbbjüket a családdal tudták a legegyszerűbben. S ki lehetett volna veszélyesebb Gömörben, mint az, aki a helyi magyarság szószólójaként lépett fel? A kétezres évek elején a Csemadok járási titkáraként javaslatot tettem egy Veres János Közművelődési Díj létrehozására, amely díjjal azokat jutalmaztuk volna, akik sokat tettek a régió magyarságának a megtartásáért. A többség az ötletemet lelkesen támogatta, kivéve az egyik elnökségi tagot, aki megvétózta az ötletemet. Nézem a rendezvényen készült képeket, s meglepődve látom, hogy az illető ott ül az emlékezők között. Mit mondjak, nem is bánom már így utólag, hogy otthon maradtam.
Másnap színházi előadásra hívtak Ajnácskőre. A Csemadok ottani alapszervezete a régió legeredményesebben működő szervezetei közé tartozik, amely az elmúlt tíz esztendőben visszahozta a színház fogalmát a régióba. Rendületlenül pályáznak, s ma már a kassai, a komáromi profi színház, de Gál Tamás és Dráfi Mátyás társulata is rendszeres vendég a régióban, ahová nemcsak a helybeliek, hanem Medvesalja egésze jár már színházat nézni.
Legutóbb a komáromi Jókai Színházat látták vendégül a Teljesen idegenek című előadásukkal, amely megérdemelt nagy sikert aratott. Mivel hívtak, sokáig gondolkodtam, elmenjek-e, mert az előadást még nem láttam (sőt magát a darabot is csak a BUÉK! című Goda Krisztina-átirat jóvoltából).
A Jókai Színházból egy írásom miatt még 2004-ben eltanácsolt a színház igazgatója mint újságírót, s azóta fizető nézőként is csak egyszer tettem be a lábam abba az épületbe, amelyben az azt megelőző években állandó vendég voltam. Bár a kitiltást azóta már rég visszavonták (tette azt az a Fabó Mária, aki most pályázik az igazgatói posztra), az elmúlt 16 évben nem találtunk elegendő erőt arra, hogy az immár az igazgató székből távozó Tóth Tiborral leüljünk egy asztalhoz megbeszélni a közös dolgainkat. Most sokáig úgy tűnt, engedek a kísértésnek, s elmegyek. Az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam. Másnap a helyi Csemadok egyik vezetője hívott, számon kérve a hiányzásomat, megemlítve azt is, az előadást követő vacsoránál szóba került a nevem. A szombati esttel ellentétben most volt bizonyos hiányérzet és lelkiismeret-furdalás bennem. Jólesett, hogy gondoltak rám kényszerű száműzetésemben, de egyre inkább bánt a gyávaságom, hiszen ötvenen túl talán érdemes volna már szembenézni a közös dolgainkkal…
