Molnár Pál, Tolcsvay Béla és Takaró Mihály (Fotó: Thaler Tamás/Felvidék.ma, archívum)

Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol, és én hozzád tartozom.
Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.
Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.

Évtizedek óta cseng a fülembe ez a dal. Évtizedek óta hiszem, hogy egymáshoz tartozunk. Akkor is hittem, amikor órákat kellett várnunk a határon, amikor anyámmal inkább megettük a somoskőújfalusi határon a salgótarjáni piacon vásárolt kilónyi banánt, mert a magyar határőr nem engedte át, vagy amikor a táskányi könyvet akarták elkobozni. Évtizedekkel később már az Európai Unió tagjaként az épp aktuálisan növesztett szakállam miatt a változatosság kedvéért a szlovák határőrök nem akartak átengedni. Szóval, volt így is, úgy is, mégis születésem óta csak azt érzem: egymáshoz tartozunk.

Hosszú évekig éltem Magyarországon, nem egyszer voltam szlovák, de többször megdicsértek azért, még az ELTE magyar szakán is, hogy milyen jól beszélek magyarul. De ekkor is meg voltam győződve arról, egymáshoz tartozunk.

Az igazi összetartozás érzésével mégis Kisvárdán találkoztam a kilencvenes évek közepén, amikor egyik budapesti ismerősöm elvitt magával a határon túli magyar színházak fesztiváljára.

Bár az anyaországiak fintorogva tekintettek a Pribula László által megálmodott rendezvényre, amelyet idén augusztusban már a 32. alkalommal tartanak meg, s amíg az első évfolyamon még alig pár társulat vett részt a szűkebb régióból, amikor először eljuthattam, már minden határon túli magyar társulat ott volt. Akkorra már személyesen is bejártam ezeket a területeket, hiszen évek óta a Magyar Nyelvi Intézet (Nemzetközi Előkészítő Intézet, Kodolányi János Intézet, Balassi Bálint Intézet) kulturális szervezőtitkáraként dolgoztam, amely intézményben együtt éltünk felvidéki, vajdasági, erdélyi, kárpátaljai, csángó magyarok, mégis feledhetetlen élmény volt erdélyi, kárpátaljai, vajdasági színészekkel megismerkedni.

Sok-sok személyes barátság köttetett, a minap tragikusan fiatalon elhunyt sepsiszentgyörgyi Nagy Alfréd, a vajdasági tájakat pöttyös autójával bejáró Sziráczky Katalin, a Jó estét nyár, jó estét szerelem fiújával először összmagyarországi szinten kiemelkedőt nyújtó Gál Tamás, akinek a Hogyan ettem kutyát? című monodrámája kisvárdai előadásán a zsúfolt teremben az előadó előtt kuporgott a könnyeivel küszködő Eszenyi Enikő, ahogy nem feledhetem Hegedűs D. Gézát, akivel az egyik fesztivál záróünnepsége után hajnalig beszélgettünk a június végi dermesztő hidegben. De itt ismerkedtem meg Vidnyánszky Attila sokszor nehezen befogadható beregszászi előadásaival is. S nehogy azt higgyék, hogy itt mindenki folyamatosan egyetértett mindenkivel. Megveszekedett viták voltak egy-egy előadás után, de nemcsak a külhoninak nevezett társulatok fértek meg békésen egymás mellett, a zsűriben is békésen megfért Alföldi Róbert, Blaskó Péter vagy Máté Gábor.

Szóval, akkor ismerkedtem meg a határon túli színjátszás színe-javával. S most, nézve ezt az újrahangszerelt Tolcsvay-Bródy dalt, ismét bevillannak a kisvárdai hangulatok, amit csak felerősít a koronavírus időszakának számomra egyetlen pozitívuma, hiszen az elmúlt két hónap alatt az internet jóvoltából több száz határon túli előadásba pillanthattam bele.

A dal új feldolgozásának szereplői: Tolcsvay László (Budapest), Éder Enikő (Aradi Kamaraszínház), Wischer Johann (Zentai Magyar Kamaraszínház), Homonnay Zsolt (Budapest), Sáfár Mónika (Budapest), Puskás Peti (Győr), Tarpai Viktória (Beregszász), Petneházy Attila (Nyíregyháza), Dér Heni (Csantavér), Tóth Tibor a lányaival (Komárom), Méhes Kati (Szatmárnémeti) és a Kolostori Kölyökszínház (Déva).

Trianonra emlékezünk. Eszembe jut Juhász Gyula örök érvényű versének refrénje: „Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá!”. Évek óta nem voltam már Kisvárdán, de elnézve ezt a dalt, már nagyon várom az idei megkésett évfolyamot. Remélem, a határok ismét megnyílnak addigra. Hiszen egymáshoz tartozunk. S nemcsak június negyedikén!