Rögtön az elején tisztázzuk, itt nem piros betűs ünnepről, hanem vörös betűs napról van szó, méghozzá olyan értelemben, hogy a vörös szín negatív jelentéstartalommal egyben a szégyen színe is. S ha február 21-e, Ján Kuciak és jegyese meggyilkolásának napja fekete betűkkel íródott be a szlovák demokrácia történetébe, akkor értelemszerűen az a nap, amikor bírósági ítéletként kimondatott, hogy Marián Kočner és Alena Zsuzsová nem bűnös a két fiatal meggyilkolásában, csak a szégyen napja lehet.
Igen, tudom, az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, de ennek tiszteletben tartása mellett sem érti, s nem is értheti a szlovákiai közvélemény, hogy egy sor közvetett bizonyíték vagy a gyilkosságban résztvevők vallomása miért nem volt elég a bíróságnak, hogy kimondja, amit szinte mindenki magától értetődőnek tart.
Történt pedig mindez annak ellenére, hogy korábban, amikor javaslatot tettek arra, hogy a törvényszék új bizonyítékokkal is foglalkozzon, a bírák kijelentették, nincs szükség további bizonyítási eljárásra, amiből ugye minden józan paraszti ésszel gondolkozó polgár azt a következtetést vonhatta le, hogy a bűnösség bizonyítást nyert.
Csakhogy közben valami történt és augusztusban váratlanul elnapolták a tárgyalást, majd pedig – a szégyen napján – a bazini Specializált Büntetőbíróság szenátusában az elnök asszonyt a másik két bíró leszavazta, és így született felmentő ítélet Kočner és Zsuzsová számára, bár az indoklásban Sabová azt mondta, felmentésük a vád alól nem azt jelenti, hogy ártatlanok.
Ha pedig nem ártatlanok, akkor az egyszerű logika alapján bűnösök, méghozzá jelen esetben felmentett bűnösök. A közvélemény ezt pontosan így gondolja, ezért nagyon nehezen emészti meg az ítéletet. Akinek ugyanis eddig még lett volna némi maradék bizalma a botrányoktól megtépázott szlovák igazságszolgáltatásban, az ennek az ítéletnek a hallatán menthetetlenül elvesztette azt.
Történt pedig ez azt követően, illetve annak ellenére, hogy az egész ország tudomást szerzett róla, hogyan manipulálta a bíróságot és az ügyészséget a „majmocskáin” keresztül, vagy épp hogyan beszélt a volt főügyésszel, illetve hogyan kommunikálta a gyilkosság ügyét Zsuzsovával Kočner, aki most csupán tiltott fegyvertartásban találtatott bűnösnek.
Ezt senki nem gondolhatta komolyan, ennek ellenére belenyomták a közvélemény képébe, mintha csak azt üzenték volna, emberek, nincs itt semmi látnivaló, lehet szépen oszolni és hinni tovább az igazság győzelmében és a hetvenhét magyar, akarom mondani szlovák népmesében.
Igaz, a két érintetten kívül azért minden bizonnyal van még legalább egy ember széles ez országban, aki elégedett az ítélettel, s ennek hangot is adott. „A Speciális Büntetőbíróság döntését tiszteletben tartom, a bírók a felsorakoztatott bizonyítékok alapján döntöttek, a meggyőződésük szerint” – jelentette ki az ítélethirdetést követően Robert Fico, aki ezután rögtön elővette kedvenc vesszőparipáját, s oda is suhintott ebben az országban minden rossz okozójára, a sajtóra, mely szerinte „jelentős mértékben befolyásolta az eljárást, törvénytelenül hozott nyilvánosságra információkat a bírósági aktákból, ezért el kellene gondolkodnia azon, milyen szerepe van ebben az ítéletben“.
Nos igen, ha már ezt az ítéletet beletolták a képünkbe (s az áldozatok családtagjainak a képébe, akiktől szimbolikus értelemben most vették el másodszor a szeretteiket), elfér mellette az is, hogy megint mindenért a sajtót lehet okolni, hiszen ha az a fránya sajtó nem lenne, akkor Kočner még mindig egy köztiszteletben álló vállalkozó lenne, Zsuzsová pedig ugyancsak köztiszteletben álló politikusokkal flörtölgetne a közösségi oldalon.
„Úgy tűnik, a gyilkosság nyilvánvaló kitervelői kicsúsznak az igazságszolgáltatás karmai közül … bízzunk benne, hogy az igazság mindkettőjüket utoléri” – írta bejegyzésében az ítélettel kapcsolatban Matovič kormányfő.
Nos, jobb híján mi is ebben bízunk, csak nehogy végül úgy járjunk, hogy miközben az igazság győzelmére várunk, nem vesszük észre, hogy abból rég elveszett az „i“…
