T. Nagy Imre Ahonnan elindultam című, 30 perces portréfilmjét Nagy János szobrászművészről elhalálozása után, 2021. május 9-én, 11.50-től sugározta a Duna World.
Nagy János Rákosszentmihályon született, de gyerekkorától Révkomáromban élt és az iskoláit középiskolai szintig ott végezte, komáromi illetőségűként tartjuk emlékezetünkben. A valamikori bencés gimnázium épületében 1950-ben újból megnyitott magyar gimnáziumban 1954-ben érettségizett. Volt osztálytársai – köztük a gömöri Tözsér Árpád költő, az Ipoly menti Zs. Nagy Lajos újságíró, a deregnyői Koncsol László irodalmár, a mátyusföldi Méry Józsefné Tóth Margit néprajzos, és a többi név szerint nem említett – büszkék lehettek, lehetnek Jancsira. Azok is, illetve azok is voltak, mert Jancsi életében hozzájuk hasonlóan neves alkotóművész, szobrász lett, akinek alkotásai, szobrai, reliefjei, kisplasztikái főleg hazai magyarságunk lakóterületeit ékesítik.
A szobrászművész Nagy Jánossal folytatott halk szavú beszélgetést Nagy Imre, a Szepsiben működő Bódva Videó-filmstúdió tulajdonos vezetője készítette.
A markánsabb életeseményeknél egy-egy percre megállt, nem ő értékelte, méltatta a művet, hanem hagyta Nagy Jánost, hogy az adott eseménynek, művészi alkotásnak részletesebben elmondja a filozófiáját is. És a művész, az alkotó „vette a lapot”, boldogan mesélt, úgy tűnt, örül, hogy elmondhatja a nézeteit a saját alkotásáról.
Néma képpel, az út menti árok vad növényzetén keresztül az üres pusztalegelő bemutatásával indul a film, engedi a nézőt lelkileg ráhangolódni küzdelmekkel teli eseménysorára.
Kép: YouTube
A következő képsor a híres Nándor utcai gyerekkoré. Itt még a mosoly is megjelenik a művész arcán. Szeretettel gondol a szüleire, az utcabeli játszótársakra, a boldog, de háborús gyerekkora. Aztán megjelenik a bencés gimnázium gyönyörű épülete, a bejárat előtt a kis díszkertben Nagy János szobrával: az édesanya kezén fogva vezeti gyermekét a magyar iskolába. Nem egyszerűen az iskolába, hanem a magyar iskolába. A filmíró ezzel a képsorral zárja le a ’45 utáni magyar üldöztetés korát.
Ennek folytatása a tanulást firtató kérdésre adott válasz: „Inkább olvastam, mint tanultam s többet dumáltam, mint kellett volna…”
Nagy János, aki 1954-ben érettségizett az ország egyik legjobb magyar gimnáziumában, felkerült Pozsonyba és a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán szobrászatot tanult. Harmadévesen bekapcsolódott a pozsonyi magyar fiatalok életébe. 1957 őszén jelentkezett az „Ifjú Szívek” MDT tánckarába. Én voltam a tánckar művészeti vezetője és koreográfusa. Felvettük, két szezont lehúzott közöttünk. A táncoló ember mozgását tanulmányozta, meg az emberek egymás közötti viszonyát. Mint egyetemisták az énekkarunkban ott voltak komáromi diáktársai is – Koncsol, Tőzsér, meg az egyetemre vidékről jött fiatal magyarok, akik ugyancsak megértő, befogadó, a magyar nyelvet értő és beszélő közösséget kerestek és találtak az együttesben. Az lett a második egyetemük, a fellépések alkalmával ismerhették meg a felvidéki magyarság életét, kovácsolódtak erős közösségé, erősödött az identitástudatuk. A későbbi találkozásaink alkalmával János ezt sokszor elmondta, sőt, a tánc közbeni testtartást, figuráinak jellegzetes mozdulatait alkotásaiban is megjelenítette.
Kép: YouTube
Aztán sorra kerülnek a nagy alkotásai, Esterházy Jánost ábrázoló reliefje Budapesten a Szép utcában, Bulcsú vezér a búcsi kultúrház szomszédságában felállított lovas szobra. „Megállnak az emberek, nézegetik, lelkükben felelevenítik a múltat”, mondja szerényen, aztán sok vándorlás után megtalálja az igazi helyét, elfogadja Tata város meghívását és élettársával, Névery Erzsébettel oda költözik. Makovecz Imrében őszinte barátra lel, a Magyar Művészeti Akadémia tagjává válik és megalkotja egyik nagy életművét, Szent István lovas szobrát.
Erzsébet mondja róla: „Rengeteg elképzelése volt, segítettük, hogy megvalósíthassa”. A műhelyében befejezve maradt Mátyás király lovas szobra. Elemezve a szobrot, a művész titkokat fed fel:… elölről, hátulról, oldalról olvasható a figura. Ha messziről nézem, nem látom az arcát, de a tartásáról már tudnom kell, hogy kinek a szobra.”
Gondolatában már formázta Sütő András Erdélyben élt kortárs nagy magyar írót:… „az anya ül, a fia őt ölelve mellette áll”. Aztán említi még Harmos Károly komáromi, őt útjára indító volt tanárát, szeretett költőjének, Petőfi Sándornak a szobrát és szerette volna megörökíteni a hőn szeretett csallóközi tájat,… „sokszor elmerültem a csodálatában, amikor a csallóközi gyorssal négy és fél órát száguldottunk, míg Komáromból Pozsonyba értünk. Én a tájban gyönyörködtem és nem lázadoztam a utazás lassú volta miatt.”
Nagy Imre befejezésül megkérdi: „Hiszel a gondviselésben?” Történettel válaszol: „Építettem valamint és kint kellett volna dolgoznom, de zuhogott az eső és fújt a viharos szél, mire az ég felé fordított fejjel felsóhajtottam: Istenem, hát Neked csinálom… s elállt az eső, lecsendesült a szél.”
(Takács András/Felvidék.ma)
