Biztosan sokan látták „A halál 50 órája“ című filmet, ahol a visszavonuló, és gyakorlatilag a II. világháborút már elvesztett német csapatok az Ardeneknél még egyszer, néhány nap erejéig életben tartották a reményt. Egy nemzet reményét a győzelemre, de legalábbis a tisztes vereség és visszavonulás lehetőségére.
De nem az egykori fasiszta csapatok bármilyen érdemtelen tettét próbálom most feleleveníteni, csak egyáltalán a reményről próbálok írni. Mindenféle párhuzam nélkül. Annak idején a horogkereszt volt a birodalmi jelképük, ma a szivárvány. Döntse el mindenki, melyik illik jobban hozzájuk…
A reményt, ami a mi életünkben, a száz év óta kisebbségi sorban lévő nemzettársaink életében társunk, megmentőnk, éltető kísérőnk volt.
Semmink nem volt évtizedekig, csak a remény. Magyarország az elmúlt száz évben kétszer állt a német birodalom oldalán. Mindkétszer elvesztettük a háborút, és miközben a német birodalom vesztes harcok után talpra állt, sőt, a második világégést követően negyven évvel újra egyesült, éppen Magyarország segítségével is, szinte területvesztés nélkül, mi megcsonkítva, az egykori Magyarország területeinek 2/3-át, lakosságának 60%-át elvesztve, szinte egyedüliként lettünk minősített, büntetett nemzete Európának.
Úgy gondolnánk, hogy 100 év talán elég lehetne egy nagy nemzetnek, azok vezetőinek, az egykori birodalomnak, hogy mindent átgondolva megkövessen egy kis nemzetet, letérdeljen eléje, és nem egy fekete, drogos bűnöző elé, és bocsánatot kérjen tőle.
A történelmet azonban a nagy nemzetek írják, a kicsik általában elszenvedik. A labdarúgó Európa-bajnokság apropóján sok gondolat kavarog a fejemben. A magyar labdarúgó-válogatott halálcsoportba kerülése sok mindenre rávilágít.
Elsősorban arra, hogy nincs lehetetlen. Másodsorban arra, hogy a globalista politika már mindenhová betette a lábát.
A sportba, a kultúrába, a civil életbe, és gőzhengerként rombol mindent, ami emberi,
ami normális, ami keresztény. Egy kis nemzet felemelte fejét Európában és nemet mondott erre. Azt, hogy a nagyképű franciák nem tudják elviselni, hogy nem tudtak minket legyőzni, megértjük. Nekünk is nehéz volt, sőt, soha meg sem tudtuk megemészteni Trianont. De hogy a németek a magyar országgyűlésben a gyermekeink védelmében elfogadott pedofiltörvényt a sportban próbálták ellenünk fordítani, az gyalázatos.
Ez nem jó szó erre, de többet nem enged a globális világcenzúra. Amit most ide szeretnék írni, azt nem lehetne a szivárvány összes színével sem lefesteni. Gyalázatos, ahogyan a müncheni polgármester próbál megfelelni a Németországba betelepedett bevándorló hordáknak, akik persze a választói is egyben, és a két kutyát és egy, vagy egy gyereket
sem nevelő német családoknak, ahol a pedofília az európai alapérték. Lelkük legyen rajta, és részük legyen gyermekeiknek, családjaiknak benne. Nehogy mi legyünk az örömük, a nagy európai álmuk elrontói. Ezt kívánom. A magyar csapat és a magyar emberek azonban
megmutatták, hogy hittel, elkötelezettséggel, és Istennel nincs lehetetlen.
Ha nincs Németország világhatalmi hegemóniája és arroganciája, a mi életünk is másképpen alakul. Nagyapám, akit sohasem láthattam, ölelhettem, szerethettem, simíthattam, nem halt volna meg 1943. június 19-én az orosz fronton. Édesapám két testvérével egyetemben soha nem nevelkedett volna árván, úgy, hogy néha többet sírtak, mint ettek. De emberek maradtak. Felnőttek, családot alapítottak a romokon, a semmiből,
a reményből, mert volt hitük, hazátlanul, árván is. Olyan hitük, melyet a mai német társadalom nagy része már elvesztett. És felneveltek minket, akik megmaradtunk magyarnak, s neveltük annak gyermekeinket, unokáinkat.
Ezt a sors akarta így. Azért, hogy most leírhassuk, leírhassam, amit már régen meg kellett volna tennem, tennünk. Kár volt minden magyar életért, minden magyar kiállásért, minden leadott puskalövésért, megtett lépésért, jajszóért, fájdalomért, ami ezt az előttem gyalázatban és fertőben fetrengő német nemzetet a felszínen tarthatta, és tartja a mai
napig.
Egy dolog vigasztal. Mi megmaradunk. Ez a nemzet, a magyar nemzet elpusztíthatatlan.
Ha erre még valaki nem jött rá, most megtapasztalhatta. A küzdeni akarásunk, a hitünk nem mérhető, nem tervezhető sem a tőzsdén, sem a világpiacon. Semmilyen index nem felel meg ennek a terméknek.
Volt 84 perc reményünk, amiből megélünk mi és a gyermekeink is addig, míg azok a nemzetek, melyek ítéletet akarnak felettünk mondani, eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Hiszem és tudom, hogy így van, így lesz.
Jézust keresztre feszítették, de az új, globalista világ a szivárványra feszülve fog elpusztulni. Teljesen megérdemelten. Számunkra azonban van még remény. Most ezt ismét bebizonyította ez a kis nemzet!
(Hrubík Béla/Felvidék.ma)
