Az utóbbi napokban az emberemlékezet óta nem tapasztalt nagy égi áradásai nyomán sok minden előtt állunk döbbenten. Kontinensünket minden irányból védjük, csak felülről nem tudjuk. Az elemi erőkkel szemben tehetetlenek vagyunk. Van ennek is üzenete, tanulsága, de most inkább a látványról írnék a bevezetőben, majd a tanulságról. Több mint 150 körül jár a német, belga, holland áradások áldozatainak száma a szombat esti állás szerint. Hollandiában nemzeti gyásznapot rendeltek el 22 honfitársuk elvesztéséért. És látjuk a gyufaskatulyaként sodort házakat, autókat.
Több nemzedéknyi szorgos munka gyümölcsei egyetlen pillanat alatt semmivé lettek. Ami nagyon megmaradt lelkem kamerájában: gyönyörű, hatalmas tölgyfák, terebélyes hársfák, délceg fenyők sok évtizedes, évszázados gyökere lóg kimosottan, kitakartan. Földbe rejtett „szemérmük” mindenki látványossága. Soha nem észlelt szomorú látvány. A klímakatasztrófa képei.
A pusztítás képei közben pedig ösztönösen menekül a lélek az emlékképekhez, a pozitív képekhez. Rögtön felidéződtek bennem is a hatalmas hazai öregfák, a Rákóczi-fa, a régi kastélykertek, gyönyörű arborétumok, egyszerű paraszttanyák, parókiaudvarok fái. Mintegy az élet, az Isten által teremtett világ állandó ellenképei, protesztképek, a nem-lehet-ez-a-befejezés tiltakozásaként.
Hisz a Biblia első és utolsó lapjain is társaink a fák. Élet és árnyékukban megmaradás társul létükhöz. És hazánkban a jó öreg, történelmet, egyéni sorsokat és önmagukat is elregélő fáink? A több száz éves ősfák? Például a nagykőrösi Basafa, ami kocsányos tölgyként már 400-500 éves lehet. Mondjuk a török időkről vagy a honi reformációról, kiváltképpen a kőrösi reformátusságról, Arany Jánosról és másokról regél. Mi lesz veled, öreg regefa, ha rád tör a hatalmas égi mosógép? Vagy te, gödöllői vackor, hazánk egyik legterebélyesebb vadkörtefája, korod 280 év is lehet. Sisi és Andrássy titokzatos kapcsolatáról, s annyi szenvedélyes hóbortnak és fanemesítő igyekezetnek a sikeréről, sikertelenségéről szólhatnál. Hagyomány szerint az isaszegi csata után Kossuth Lajos ennek a fának a gondolatkoncentráló árnyékában fogalmazta meg a függetlenségi nyilatkozatot. Igazi szép-szépapának számít a fák hatalmas családjában a szőkedencsi öreg hárs, ami a matuzsálemi 700 éves kort éli. Nem véletlenül kell már megtámogatni, hogy ki ne múljék a jó öreg.
Illatos virágaiból hány emberöltő, generáció főzhetett gyógyteát magának? Legalább 25-28 magyar-honi generáció emlékezetét őrzi titokzatos csendjében, fenséges, virágzó némaságában, lombsátorának levélzizegésében ez az öreg hársfa…
És a kegyelem Igéinek évgyűrűit számba vetted-e már?
Közben e fák, melyeknek tartását, létét kívülről a kőkemény fakéreg, belülről az évgyűrűk százainak sokasága vaspántként tartja, s melyek őrzik a évgyűrűket olvasni tudók szemében a fa biográfiáját, életrajzát, betegségtörténetét, sőt talán még a viharok, nagy természeti sokkok lenyomatait is, valami egészen mást juttatnak eszembe.
Isten kegyelmét, meg a Biblia drága Igéit. Mert meggyőződésem, hogy Isten kegyelme évgyűrűi, szabadításainak belső kegyelempántjai tartották népét pusztai évtizedeken át, református hitünk megpróbált népét és az életünket. És az Igék lelki életünk biográfiájaként, históriájaként gyűrűztek meg minket. Igék, melyek életünknek egy-egy mélypontján vagy kétségbeejtő keresztútjainál, választások és döntések előtt fénylettek fel a szívünkben. Igék, melyek megérintettek, ahogyan jóapám családi Bibliájában ma is láthatom zöld színes ceruzájának zöld pontjait, jelezve: azzal az Igével engedte őt, vezette, emelte tovább Kijelentő, Szelíd Szavú Parancsoka, ahogyan ő nevezte az Úr Jézust. És magam is számolhatom legalább öt, életemet kísérő Bibliámban a lelki évgyűrűket.
Ötvenet, hetvenet? Megtérésem, konfirmációm óta, vagy elhívatásra megjelölt sorsomban már születésem előttről? Katasztrófák, faóriások lemeztelenített gyökereinek látványa kellett ahhoz, hogy elgondolkodjam: Uram, mekkora érdemtelen kegyelem, hogy nem csak a minket sokszor túlélő teremtéstáraknak, az ősfáknak vannak életgyűrűi, évgyűrűi, hanem nekünk is.
Érintéseid, Igéid regélnek szakadatlan jelenlétedről életünkben. Igen, ezek az Igék, a kegyelem írott testámentumai alkották meg életünket, a belső tartást, ami aztán annyi formában megmutatkozott. Valaki nemrég Albert Schweitzerről ezt írta: az ő igazi nagyság elsőrenden nem nagyszerű kultúr- és erkölcstörténeti tanulmányaiban van, hanem abban a lelki, erkölcsi tartásban, amit hitével harcolt meg. Megalázott németként a francia gyarmatokon, Bach zenéjének fáradhatatlan és mélyen értő megszólaltatójaként, amikor a háborúk, a nihil és az ellenségeskedés dúlta Európában szertejárva muzsikált, koncertezett a lambarenei kórház sok száz fekete betege, leprása javára. Az élet, a túlélés javára. Ahogyan tartással hordozott el mindent, tette őt Albert Schweitzerré.
Mindenre volt ereje, mert a kegyelem évgyűrűi tartották. És az a máig érvényes, s még igazán ma sem kellően megértett életszentenciája: Élni és élni hagyni – ami az évgyűrűk lassú belső képződése közben lett felismerése. Pozitív értelemben: éltetni.
Fát és beteg állatkát, lepracsonkította alig-embereket. És tartást, hitet, reményt adni a világ kétségbeesettjeinek. Akikről nem szólnak történelemkönyvek, mert ők a történelem-alattiak, a kisemmizettek, a megalázottak és megszomorítottak. Történelemkönyvek még nem szólnak róluk, de Isten kegyelmének évgyűrűi – másokon keresztül már megszólalnak értük!
A lelki évgyűrűk Urát ünnepeljük ma
Ma vasárnap, az Úr napja van. A lelki évgyűrűk Uráé. Vegyük számba napjaink katasztrófáinak láttán is, milyen hatalmas kegyelem, hogy az Ő Igéinek, szeretetének, irgalmának évgyűrűi belülről tartják életünket. És Ő formálja az újabb évgyűrűket – millió, milliárnyi teremtényében. Nem csak fákban, hanem emberekben is. Legyen pár percünk ezen a különös júliusi vasárnapon megköszönni tartást adó jóságát! Ünnepeljük ma Őt, míg elérhető, Megváltónkat, Aki „mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből” (És 53,2).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
