Az Acta Ethnologica Danubiana egyik kötetében (18-19. Komárom, 2017) olvasható A három Túr szakrális kisemlékei című munka, melynek írója (Bendíkné Szabó Márta) egyebek közt a felsőtúri Nepomuki Szent János-szoborral is foglalkozik.
A szerző ezzel kapcsolatban az alábbiakat írja: „A Nepomuki Szent János-szobrot az egykori vízimalom közelében a 18. század végén emeltette Kellio Ádám földbirtokos. Ő és Zsuzsanna nevű nővére 1715-ben anyai nagyapja, leszenyei Nagy Ferenc után örökölték a felsőtúri birtokrészeket (Benková 2015, 19). A kőszobor a Korponába ömlő Patócsik patak partján áll, és a Historia Domusban (8. p.) feljegyezték róla, hogy 1777-ben (Fehérváry Antal plébános szolgálati ideje alatt) kijavíttatott; azaz elláttatott a sz. szobor feje föveggel és egészen újonnan befestetett Zólyomi János hídvégi aranyozó által, ki ezen időben a vidéken hasonló munkákat szokott teljesíteni.
A színezett plasztika a molnárok, vízen járók védőszentjét, illetve a megszólások elleni védelmezőt fekete reverendában, alóla kilátszó saruban, rövid, fehér, csipkézett szegélyű albában, vállán elöl megkötött, sötétszürke, csuklyás pelerinnel, fején birétummal, kezében méretes, barna feszülettel ábrázolja.“
A fentiekkel kapcsolatban néhány kiegészítést és pontosítást szeretnék itt tenni. Először is Kellio Ádámról ejtsünk néhány szót. A dolgozatban Eva Benková csak érintőlegesen foglalkozik Kellio felsőtúri kapcsolataival, s az idézetteken kívül még megemlíti, hogy nemesurunk együttműködött Rákóczival, amiért később kegyvesztett lett, de III. Károlytól 1714-ben kegyelmet kapott.
Jómagam egyik munkámban az itteni földesurak kapcsán az alábbiakat írtam a Felsőtúrra került nemesről: „Ivanics Ferenc 1725-ben III. Károly király által emeltetett nemességre. E család veje volt az a bizonyos „Keli“, akiről Pesti Frigyes könyvében is olvashatunk, s aki alatt valószínűleg Kelliot kell értenünk. Kellio Ádám már a XVIII. század elején felsőtúri birtokos volt. Nevével a község Historia Domusában is találkozhatunk. Az egyházközség nagy adományozói és alapítványtevői közé tartozott. Mivel a falunak 1727 és 1739 között nem volt plébánosa, s „nagyobb részt Palástról administráltatott, Kellio azért, hogy egy új plébános „becsületesebben és oltalmasabban subsistálhasson, buzgóbb szívvel is isteni szolgálatokat tehessen, és Szegénységet igaz Római Pápista hitben oktathassa“, szabad akaratából „egy ezer rhenes forintokat“ kitevő alapítványt rendelt az egyháznak. /…/ A Kelliok kapcsolatba kerültek az Okolicsányiakkal is, Kellio Ádám lánya, Katalin például Okolicsányi Pál felesége volt.“ (Csáky: Felsőtúr. Falu a Korpona-patak völgyében. Komárom, 2004:5-6.p.)
A szerző (Bendíkné Szabó Márta) által is említett plébániatörténetben több helyen is találkozhatunk eme felsőtúri nemesember nevével. A Historia Domust egyébként annak idején Malagyi József plébános találta meg, s bocsátotta rendelkezésemre. Átvizsgálása után tanulmányt írtam róla, amely mint forrásközlés egyik kötetemben is megjelent. (Csáky: A felsőtúri plébánia Historia Domusának vallási, néprajzi és helytörténeti adatai. Komárom, 2004:197-221.p.)
Itt idéztem belőle az alábbi sorokat, melyeket Salgó János plébános (1866-1872 között volt a település papja, s ő kezdte a plébániatörténet írását) örökített meg: „Kellio Ádám alapítványi okleveléből kisül, hogy nagyan nyomorult hely volt ez a thúri beneficium. Azért ő, hogy pap legyen a falukban a gyászos pestis idejében, házat építtetett és alapítványt tett 1000 frtot, fönn is tartotta magának a patronusi jogokat; de a család kihaltával nagyhamar megszünt ez.“ (Hist Domus. 5.p.)
A nevezett 1739-es alapítványról Szecsey Ferenc, aki 1888-tól volt a helység papja, szintén megemlékezett. Ő az alábbiakat közölte: „A felsőtúri plébánosoknak Kellio Ádám által kegyesen tett alapítványából kifolyólag minden egyes szombaton csendes misét kellett szolgálniuk. A devalvatio folytán a fenti összeg azonban 210 frtra esett le, és így a kamatok oly kis összeget tettek ki, szemben a plébánosokra háramló kötelezettségekkel, hogy e sorok írója jónak látta az illetékes egyházmegyei hatóságokhoz folyamodni a szentmisék támogatásának reducálása czéljából.“ (Hist. Domus, 19.p.)
Kellio alapítványa tehát még a XIX. század végén is fennállott. Ezt csak azért hangsúlyozzuk, mivel egyes forrásokban más egyebeket is olvashatunk róla.
Az 1739-es alapítványtevés után Gyergelyffy Mátyás lett Felsőtúr plébánosa, aki 1745-ig szolgált itt. Utána bizonyos Dobronay István tevékenykedett itt, akiről Sztyahula László írja egyik tanulmányában: 1746. február 1-jén került Felsőtúrra, „ahol Kellio Ádám alapítványa után 1000 forintnyi adósságot talált. Ennek törlesztése után végül 1752. március 22-én ment Palástra, ahol 1758. május 10-én hunyt el“. Mindezt a Némethy-féle Serius…, pontosabban az ott található latin szöveg alapján írja, melynek ide vonatkozó sorai így hangzanak: „…Inde vero 1. Febr. 1746 ad Felső-Thur, Illuc 1746. advenerunt mille floreni pro sacris ex fundatione Adami Kellio. Demum 22. Mart. 1752. transivit ad Palast, ubi + 10. Maji 1758.“
Dr. Hausel Sándor levéltáros barátom viszont a szöveg eme fordítását adta meg: „…aztán pedig 1746. február 1-jén Felsőtúrra (ment), oda 1746-ban 1000 forint érkezett misék számára a Kellio Ádám alapítványból. Végül 1752. március 22-én átment Palástra, ahol 1758. május 10-én meghalt“.
A Sóvári Kellio családról Nagy Iván többkötetes művében (Magyarország családai czimerekkel) is olvashatunk. Itt az alábbiakat találjuk az említett nemessel kapcsolatban: „Kellio Ádám 1727-ben ellent mond Tihanyi János és Pál, Vadász András és Divényi István beiktatásának F.-Thúr, Sirak és Szalatnyára nézve *. 1729-ben pedig nejével Máriával, és leányával Katalinnal Okolicsányi Pál nejével, és Kellio Ferencz örököseivel Nagy-Thúron három házhely, Közép-Thúron egy kúria, és Kis-Thúron lévő birtokrész birtokába iktattatik be…“ (Pest, 1860:172.p.)
Kellio leszármazottai házasság révén a Pongráczokkal is keveredtek Felsőtúron. Azt viszont pontosan nem tudjuk, hogy maga Kellio Ádám meddig élt itt, s mikor hunyt el. Egy biztos, hogy a többször emlegetett ezer forintos alapítványt 1739-ben hozta létre, és misealapítványából még a XIX. század végén is szolgáltak csendes szentmiséket Túron. Olvastunk arról is, hogy az egyháznak „házat emelt itt“, de a plébániaépítés idejét eddig nem ismerjük.
Az Adatok a felsőthuri plébánia történetéhez című kéziratban arról nem tesznek említést, hogy az itteni Nepomuki Szent János-szobrot ki és mikor állíttatta. Idézett munkájában Bendíkné Szabó Márta írja azt, hogy a szakrális emlék állítására a XVIII. század végén kerülhetett sor, s az állíttató Kellio Ádám volt. Magam is így vélekedtem erről munkáimban (2003:151.p.; 2008:43.p.), ám az újabb vizsgálódások némi kételyt keltenek bennem.
Feltételezésem szerint Kellio a XVIII. század végén már nem élhetett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szobor nem az ő kezdeményezésére, illetve az ő támogatásával készült, hiszen annak dedikációja tartalmazza az ő nevét is.
A latin szöveg azonban mára már igencsak megkopott, így nem is értelmezhető. Annak látható töredékes részét a három Túr szakrális kisemlékeiről készült tanulmányban olvashatjuk, mely így hangzik:“…NE… / …PER / …IOS MISERIES (?) / ET / …ANAM(?) KELLIO / SACRATA (?)“
A szobor oszlopán egy címer is látható, melyről nem ír részletesebben az erre vonatkozó fejezetben a szerző, csupán az alábbi említést teszi róla: „A négyszög alaprajzú, háromlépcsős abakusszal fedett pillérből pilaszterszerűen emelkedik ki a fejezet alatt aranyozott girlanddal ékesített, a dedikációt és a címert tartalmazó, keskeny rámával hangsúlyozott előlap“. Ha Kellio volt a szoborállító, akkor elképzelhető, hogy ez is az ő címere volt? E téren való kutakodásaim eddig még nem adtak erre egyöntetű választ.
A fennmaradt plébániatörténetben egy más összefüggésben olvashatunk a szoborról, pontosabban annak javításáról. Ennek nyomát az Acta Ethnologica Danubiana című kiadvány idézett kötetében is megtalálhatjuk, sajnos pontatlanul. Ott ugyanis arról olvashatunk (mint a bevezetőben idéztük), hogy a javításra 1777-ben, Fehérváry Antal plébános idejében került sor.
Ez az állítás nyomban provokálja a kérdést: Mikor is állították hát a szobrot valójában, s mért kellett volna azt javítani már a XVIII. század utolsó negyedében?
Egyelőre csak azt tudjuk válaszolni, hogy a javításra Perinay Pál plébános idejében került sor, s ő jegyezte fel a Histroia Domusban az 1877. év kapcsán, hogy „Ezen év nyarán (Tehát nem 1777-ben. Cs.K. megj.) a felsőthuri nepom. Sz. János sobor kijavíttatott, azaz elláttatott a sz. szobor feje föveggel, és egész ujonnan befestetett Zólyomi János hidvégi aranyozó által, ki ezen időben a vidéken hasonló munkákat szokott teljesíteni.“ (Hist. Domus. 8.p.)
Ezt magam is többször idéztem már (pl. 2008:43.p.), mint ahogy azt is leírtam, hogy május 16-a táján, a szent nevenapján ide is eljöttek körmenettel a túriak. Ha hétfőre vagy keddre esett a névnap, akkor az előtte való vasárnap, ha szerdára vagy csütörtökre, akkor utána jött a körmenet. A pap is a hívekkel tartott; egész úton imádkoztak, énekeltek, a szobornál pedig a Szent János-litániát mondták. Feltámadáskor is egészen eddig kijött a menet, majd a szobor előtt elhaladva, a Szögön át, a másik utcán mentek vissza a templomba. Kár, hogy ez a szép szokás mára már elmaradt. A helybeliek még arra is emlékeznek, hogy a feltámadási szobrot hosszú időn át a falu legnagyobb gazdája, Balázs János vitte. (Csáky Károly: Hagyományőrző és változó települések. Komárom, 2004. 52-53.p.)
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
