Itt van az ősz, itt van újra. Ady elmúlássejtelemtől áthatott Párisban járt az ősz versével érzem: Elért az Ősz és súgott valamit. A teremtett világ őszi, mindent felülmúló színpompáján át súg neked, nekem valamit, Ő, aki felülmúlhatatlan isteni ecsetjével beszínezi a múlandóság vásznát csodás életszínekkel. Isten üzen – októberről, októbernek – neked, nekem.
A jóbi Igével ezredévek óta szívbemarkolóan súgja: szél sodorta falevél leszel, földre nehézkedő elmúlás gravitációval, avarba hulló, sár fedte, lassan bomló falevéllé, hacsak… Ha időben meg nem rettensz ettől a végességbe és végbe belesemmisítő levélszerű aláhullástól, s akkor
elkezded keresni a felfelé emelő Kezet. A földre hullás örök ellenpontját: az égbe emelő, lendítő Istent, aki idő fölötti szívével most is ott lebeg életed felett.
Mennyei-földi Lelke forgószelével felkap és ember nem gondolta magasságokba, az Ő személyes szeretetvégtelenjébe emel Téged. Október az elmúlás és az örök élet, a lehullás és az Istenhez emeltetés leggyönyörűbb időkerete. Az átmeneti vagy a végleges tél beállta előtt a Létfestő Nagy Úr ezerszínű pompával hív felismerésekre, jeles napok emlékezetével a szinte vaksötét mélypontokon át kéklő magasokba. Mit súg Neked, mit súg nekünk az októberi Ősz?
Évtizedek óta egyre gazdagabban, létfejtő titokzatossággal és szavakba testesülő üzenetekkel, tanulságokkal hallom suttogni hozzánk októbert.
A bibliai távlatok, az emberi és nemzeti sorsküzdelmek keretébe szőtt hangtalan jeladások már történelemfilozófiai, teológiai látomássá terebélyesednek. Különös szellemi, históriai négyszöggé állnak össze a véletlenszerűségen messze túllépő, mély értelmű időcsúcsok. Négy tér-idői magaslata és élménymélysége van októbernek: 3. és 6., 23. és 31. A két szélső dátum európai keretként veszi körül a belső kettőt, magyarságtörténeti létezés tanulságokat hömpölygetve Duna-Tisza-táji nemzeti létünk medrében.
Fotó: Németh István
Mind a négy ugyanarra nyitja fel véresen és tragikusan, örömeivel, könnyeivel és a történelem végéig világló igazságaival halandó szemünket: a szabadság meg nem szűnő hívására.
Arra, amit E. Käsemann protestáns újszövetséges így hagyott ránk: Isten szabadsága folyamatosan hív, szólít, keres minket. Az emberlét személyes mélységeiben és a történelem drámai vagy ritkán felfénylő, győzelmes fordulataiban. Az Általa, s Önmagából emberlétünkbe „kódolt” szabadságvágynak a hívásával, amit nem lehet falak közé zárni, elhallgattatni, agyonideologizálni, megvásárolni, titkos államhatalmi szervekkel és technikákkal, digitális agyolvasó és agymosó rendszerekkel megfojtani.
Mivel a szabadság és ennek hívása az Istentől teremtett emberlét alapfeltétele és alapélménye. Belénk lehelt szabadság. Isten-meleg, Isten-ízű. S ha a szabadságról csak kicsit s félve énekelhetünk (Csiha Kálmán), akkor a lélek és a szellem megkeresi és meg is találja a kitörési pontokat. Október 3-án erre emlékeznek Németországban, a legújabb kori történelem egyik meghatározó eseményeként a német újraegyesítésre. Ebben az NDK-s menekültek átengedésével hazánkon 1989-ben feliratkoztunk az európai históriát meghatározó népek közé.
Október 6-án a Habsburgok által nemzeti létünk temetőjének és az engedelmes rabszolgamorál ránk kényszerítésének szánt aradi tizenhárom vértanú tábornokával. Ők voltak kortárs honfitársaikkal együtt, akik a szabadságért életüket is áldozták a Haza láthatatlan oltárán. Honszeretetük példátlan személyes üzenet. Megalkuvás nélküli bátorságuk történelmi parabola a trónon ülők, az uralkodók hatalmának törékenységéről, látszólagos diadaluk szélfútta levélhez hasonló mulandóságáról.
Aztán a vértükröző vörös falevelek sorában jön október 23. Az egyetemes teológiai felismerés, a szabadság ellenállhatatlan lélekmélyi, nemzetmélyi jelenlétéről, elfojthatatlanságáról. A tankos és ateista birodalom lánctalpaival sem visszarettenthető, csak leverhető, ideig-óráig földbe döngölhető szabadságvággyal, a diktatúra látszatdiadalával.
S közben népünk, magyarságunk lélekmélyében tovább szólt a szabadság éneke, még ha kicsit és félve énekelték is azt.
És a hónap végén a sárgás-aranyszínű falevelek naptürköző, evangéliumi örökfényt visszacsillantó fényforrásaként október 31., a reformáció születésnapja, diadalra emelésének, világmegtartó, lélektartó oszlopos igazságainak világító tornyával. A már szinte kozmikus felismerések fixpont kristálycsúcsával. Az értelmet, célt és beteljesülést ígérő hitújítás egyéni sorsot, nemzetek történelmét létezésfordító reménnyel megújító, lelki és erkölcsi tartást kínáló erejével.
Az ókori Archimédész vágyálmának beteljesüléseként: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot”. Ami neki nem sikerült, nem sikerülhetett, az sikerült Istennek és a Báránynak 1517-től, a wittenbergi vártemplom 95 tételes ajtajával. Nemcsak az ajtó nyílt ki új igazságokra, hanem a kegyelem ajtaja is szélesre tárult az igaz egyház gyermekei előtt, akik máig és a történelem végéig megértik, befogadják annak a csodálatos wittenbergi ősznek a személyes és közösségi létet színek pompájába öltöztető igazságoszlopait.
Fotó: Németh István
A sola fide-t: az igaz ember hitből él – áll meg Isten és emberek előtt alaptételét; a solus Christus-t: egyedül Krisztus a főpapunk, közbenjárónk, egyszer s mindenkorra Isten előtt; a sola Scriptura-t: a lélektartó, nemzeti léttudatot anyanyelven felvirágoztató alapigazságok, a szabadság hívásának hírnökeként a Bibliát; a sola gratia-t: a szabadság és az igazság nem emberi teljesítmény tételével, hisz’ a kegyelem ajándék, Isten nyújtja, s csak üres kézzel, üres szívvel lehet részesülni belőle; a soli Deo Gloria-t: a mindezért egyedül és kizárólag a Szabadító Istent illeti köszönet, hála, dicséret, magasztalás.
Szeretlek téged október, Istenünk szeretetének üzenetes ajándékaként, szép és tanulságos színeidért, ma is megszívlelendő eseménypéldázataidért.
A történelem útjain hazavándorolt generációk testamentumos helytállásáért. Azokért, akik egykoron és ma is, korunk zajártalmai, hallás- és látáskárosulásai közben és ellenére is tisztán érzékelik az Ősz önmagán túlmutató, Isten-jelzésekkel teli színes csodáját a Szajna partján és Váradon, Pozsonyban és Budapesten, Vereckénél és a Csiki-hegyek rengetegeiben. Áldom a Teremtőt, Kárpát-medencei otthonainkért.
Ő nemcsak színeket, de történelmet is alkotott e tájon is – magyar színekkel, nemzeti tanulságokkal festve meg a múló idő vásznait, s áldásokkal teli szent kezével érintve sok századnyi októbereink mély és magas élménypontjait. Szeretlek, Bárány Krisztus, Aki érettünk, maiakért is átvérezted áldozatoddal, életmintás engedelmességeddel az emberi történelmet – a miénket is, az enyémet is. Nagyon szeretlek, mert ezt a hónapot így adtad nekünk a szabadság hívására. Add meg Uram minden magyarnak, s minden nemzet jelenkori népeinek októberedet kegyelmesen és tanulságosan. Add meg, Uram, üzenetes októbereidet nekünk, és az utánunk jövőknek, hogy a szabadságról megtanuljanak ne csak kicsit, ne csak félve énekelni…
