E bizonytalan, félelmetes világunkban mindenki vár valami csodára. Ki a Megváltóra, ki a kormányokra, ki valamilyen földöntúli erőkre, melyek majd megváltoztatják a jelenlegi zűrzavaros helyzetet. S mindezt tesszük ahelyett, hogy elgondolkoznánk azon, vajon hogyan tovább az életünkben. Le tudunk-e mondani az eddig megszokott igényeinkről, melyek –valljuk be – nem mindig voltak szükségesek az életvitelünkben.
A közel két éve tartó bezártságunk egyetlen előnye, hogy volt időnk elgondolkodni a múltról és jövőről.
A minap egy tévéadásban tíz olyan ismert és elismert ember beszélgetett a jövőről, akik már eddig is példát mutattak életformájukkal, életvitelükkel, gondolkodásukkal. Az egyórás beszélgetésben a pénzügyi szakember, az orvos, a csillagász, az ezoterikus, a természetbarát mondta el véleményét, gondolatait, hogyan képzeli el a jelenleg kilátástalan jövőt, az új életformát, amelyet vagy mindannyian átértékelünk, vagy nem maradunk meg ezen az önpusztító bolygón.
E nagyon tanulságos beszélgetés végkicsengése a következő gondolatokra épült. Vissza kell térnünk az ősi hagyományok azon értékrendjéhez, amelyek szerint elődeink bármilyen történelmi viharban meg tudták őrizni erkölcsi, szakrális és szellemi tudatukat, melyet nem iskolai végzettséggel szereztek, hanem a természet és az emberi élet szoros összhangjával, összekapcsolásával.
Lelküket a Megváltóval gyógyították, mindennapi kenyerüket pedig a föld mélységes tiszteletével, művelésével teremtették meg. S ez az összhang tartotta meg őket háborúk, veszteségek, katasztrófák, éhínségek idején.
Nekünk, ma élő embereknek van honnan merítenünk. Kiapadhatatlan kút a múlt, ha mindannyiunk családi örökségeiben mélyedünk el. Igaz, a brutálisan ránk törő huszadik század igyekezett kisöpörni mindent, ami régi, s leginkább a lelkünkből, tudatunkból irtották ki a múlt értékeit. A hihetetlen rombolás sajnos a ma még falun élő idősebbeket is kifordította önmagukból. S a fiatalabb nemzedék már egy idegen, behozott, tőlünk távoli szokásokat, divatokat kezdett utánozni. S a nép, az istenadta nép – sajnos mint napjainkban is – gondolkozás nélkül befogadja családokba, életekbe, a mindennapokba a csillogó-villogó, üres ünnepi szokásokat, és az élet csaknem minden területéről a szennyet. S mint magunk is követhetjük (vagy észre sem vesszük), ezek az elmúlt tíz-húsz évtizedben ellepték a kultúrát (leginkább a falusi kultúrára gondolok), az életünket, s minden, ami régi az enyészet tárgya lett. Szemünk láttára, vagy éppen a mi közreműködésünkkel, tűnt el egy értékrend életünk minden területéről, s váltotta fel egy csillogóbb világ, bent és kint, tereken és házakon… sőt olykor még a templomainkban is. Lett helyette egy belül üres, kívül „szép” semmi. S mindennek előteremtésére felpergett az életünk, átvettük a nyugati versenyszellemet. Ezért lett minden egykori ünnep vásárlásközpontú terül-terülj asztalkámmá, és karácsonyt siettető, előrehozó fárasztó ünneppé.
S eljutottunk Váci Mihály gondolatához: valami nincs sehol….
Visszatérve a kerekasztal-beszélgetéshez, a résztvevők legfőbb üzenete: az önértékelés feldolgozása, az egoizmus feladása, a közösségi gondolkozás elkezdése, és közösségek létrehozása, a természethez való visszatérés, az „Isten, haza, nemzet” tudat erősítése az egyetlen út, s mindehhez az egymásra figyelés, az egymás segítése a legfontosabb. Mindez már általában kiveszett az életünkből, s azért jutottunk oda, ahol ma tartunk. Tudomásul kell vennünk, hogy a hagyományok éltetnek, és tartanak meg bennünket, életünk bármely területén. Igen, a mi őseink hagyományai – amelyek valahol ott vannak génjeinkben is. Igenis lehet ezeket ötvözni az újjal, nem kell mindenben a régihez visszatérni, de a mai kor emberének életébe, életmódjába is be tudjuk építeni a főleg szemléletre, szépségre, esztétikára, egészségre jellemző régit, a maival ötvözve.
A keresztény életben is külön hangsúlyt kap a szerénység, a befelé fordulás, a csend gyógyító ereje, az ünnepekre való belső ráhangolódás, nem pedig az üres külsőségek. A ma emberének legfontosabb lenne a lelki felkészülés. A közös ima, az adott ünnep eredetének megismerése, a szerényebb, de tartalmasabb együttlét megélése, elektromos kütyük nélkül.
S mindehhez szükséges a családi, de a közösségi élmény is, előítéletek nélküli barátságok megteremtése. A másik elfogadása és nem megosztása, megkülönböztetése.
Nem véletlen az sem, hogy a Nemzetpolitikai Államtitkárság felelős államtitkára, Potápi Árpád János felhívást tett közzé, „Minden szava arany” címmel. A fiataloknak szóló videós pályázati felhívásban ezt írta az államtitkár úr:
„Nagyszüleink, dédszüleink, időseink igazi példaképek. Olyan értékrendet képviselnek, amely igazi kincs a mai rohanó világban.”
S végül, álljon itt a legilletékesebb szakember, Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, akadémikus 2019-ben megjelent „Jövőnk gyökerei” című könyvéből egy gondolat:
„Arra kell ösztönöznie bennünket, hogy megleljük anyagi és szellemi kultúránk között az egészséges egyensúlyt. Megtaláljuk és erősítsük közösségeinket, hiszen szükségünk van közösségi élményre, a különféle szintű közösségek megőrzésére.
Szükség van családra, szűkebb és a tágabb lakóhelyi környezet közösségeire, az életkori, munkahelyi, a táji, a regionális és nemzeti közösségre egyaránt.”
Pszichológiai megközelítéssel élve a szerző rámutat, hogy a kielégítetlen szükségletek, igények, a rossz nevelési és orvosi gyakorlat betegséget, bajt, neurózist okoznak, belső bizonytalanságot teremthetnek, egész életre megnyomoríthatnak bennünket.
Ennek ellentételezésére ki kellene egészítenünk történelem-, irodalom-, ének-zene-, földrajz- és gyakorlati oktatásunkat néprajzzal.
„A néphagyomány az a kapu, amelyen mindenki betekinthet a másik nép műveltségének kertjébe, hiszen a muzsikát, a táncot a nehezen elsajátítható nyelv segítsége nélkül is megérthetjük, megcsodálhatjuk. Ezek a találkozások jobban szolgálják egymás megismerését, mint a bajnoki sporttalálkozók, melyeknél nem a megértés az elsődleges, hanem az, hogy ki kit győz le. A ma társadalmának legnagyobb hibája az emberi kapcsolatok kiüresedése, gyengesége a természeti környezettel, egymással és Istennel” – vallja.
„Az egészséges embert a szeretet élteti, a szeretet a legfőbb parancs, ami finom mintázatát adja cselekedeteinek: viszonyulását embertársaihoz, a természethez, feljebbvalójához”.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
