Matl Péter kárpátaljai szobrászművész alkotása: a magyarok bejövetelének 1100. évfordulójára a Vereckei-hágón emelt emlékművének ikonikus fotója díszíti azt az albumot, amellyel a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kívánja bemutatni a Munkácsy-díjas szobrász életművét. Matl Péterrel, a Magyar Köztársasági Érdemrend, Magyar Örökség-díj, Kisebbségekért Díj, Magyar Művészetért díj, kitüntetettjével a bemutató előtt, nem sokkal Magyarországra érkezése után beszélgettünk.
Hosszú és nehéz lehetett az útjuk feleségével Munkácsról idáig, a menekültek megrendítő élményével. De ez már nem lehetett Önnek újság, hiszen olvashattuk a Magyar Nemzetben nemrég készült interjúban, hogy be is fogadott otthonukba menekülteket, méghozzá három ukrán családot. Most is ott laknak?
Igen, de mindig cserélődnek, nem ragadnak le. Tovább utazik, aki tud, tegnapelőtt például a harkovi Puskin Színház főrendezője érkezett hozzánk. Már teljesen telítődött Kárpátalja. A városunkban több az orosz szó, mint az ukrán, mert főleg orosz anyanyelvűek, ahogy hallom az utcán is, mert kicsit besegítettem a menekültek étkeztetésébe. A teherautómmal szállítottam élelmiszert, és megrendítő volt látni, ahogy sorban állnak jól öltözött férfiak, nők, gyerekek, hogy egy tál étel jusson nekik.
És vajon a belső Ukrajnából menekültek vissza tudnak térni? Tudom, ez költői kérdés, de a szándék megvan-e bennük?
Megvan a szándék a hazatérésre is és arra is, hogy újjáépítsék az országot.
Nem aggódik saját köztéri szobrainak sorsa miatt?
Főként Kárpátalja területén állnak az Ukrajnában készült műveim. Tudjuk jól, hogy a vereckeit folyamatosan rongálták, de most csend van ott, nincs a figyelem előterében. A többi munkám egészben van. Néhánynál előfordult, hogy figyelmetlenségből némelyik elhanyagolódott, egyet elloptak még húsz évvel ezelőtt, valamelyik megsérült, de nem politikai tett volt, csak felelőtlenség.
Mit szólt, mit érzett, amikor megtudta, hogy könyv készül eddigi életművéről?
Az a helyzet, hogy eddig a kiállításaim megnyitójához sem katalógus nem készült, de még leporellóféléből is alig. Úgyhogy most ez a könyv negyvenéves munkásságomat mutatja be. Természetes, hogy nagyon örülök neki: szembesültem saját magammal, hogy mit is készítettem, kikkel találkoztam, és hogy fogadták ezeket a munkákat.
Kicsit elállt a szavam, hogy eddig semmi komolyabb kiadvány nem készült egy olyan művészről, akinek szobrai állnak a környező országokban, Nyugat-Európában, de még Japánban, Brazíliában és az Amerikai Egyesült Államokban is. Itthon pedig a Nemzeti összetartozás emlékműve Ópusztaszeren, vagy a centenáriumi Turul-emlékmű Sátoraljaújhelyen, hogy a leghíresebbeket említsem, míg Kárpátalján Zrínyi Ilona és a gyermek II. Rákóczi Ferenc szobra Munkács várában, vagy a Sztálini terror munkácsi áldozatainak állított alkotása és persze a sok támadást kiállt nemzeti jelkép Vereckén. Az új album most sokat törleszt az eddigi hiányból, hiszen magyaron kívül angol nyelvű is.
De már folynak megbeszélések arról, hogy külön készüljön egy ukrán fordítás is.
A háború után milyennek reméli az ottani magyarok és ukránok kapcsolatát, vajon összehozza-e őket most a közös sors?
Én csak azt tudom mondani, hogy mi, kárpátaljai magyarok sohasem provokáltuk az ukránokat, se szóval, se tettel, semmivel se. Ami provokáció volt, az nem tőlünk eredt soha. Ez hasonló ahhoz, amit Orbán Viktor mondott egyszer, hogy ha az EU-n belül valaki a konfliktushelyzeteket keresi, akkor milliót talál, mert az országoknak ezernyi okuk van a történelem folyamán arra, hogy a másikra haragudjanak. De hogyha a pozitívumot keresi valaki, akkor azt fogja megtalálni, és akkor van esély arra is, hogy találjunk közös pontot. Én a munkásságommal százszázalékosan ezen dolgozom, mégpedig tudatosan, hogy a nemzeteinket közelebb hozzuk. A szobrásztáborok, amiket szervezünk, az oda meghívott művészek, az ott készült szobrok – felállítottunk már több mint ötvenet Kárpátalja területén – mind Ukrajnát gazdagítják. Magyar pénzből. Aki a konfliktust keresi, az megtalálja, aki a békülést, azt fogja megtalálni. És ez teljesen független attól, hogy kívülről kik mozgatják és hogyan.
Meddig maradnak itthon?
Talán vasárnapig.
Otthon várja befejezetlen munka?
Most a háború alatt faragtam ki két angyalszobrot. Az egyik egy könnycseppbe burkolózott arkangyal, a másikat is kicsit a begubózás jellemzi. Mindkettő márványból készült, kisméretűek, de később szeretném felnagyítani, ha lesz rá alkalom.
Nem először formál angyalokat, több is látható köztéren, múzeumban. De – mint kiderült – a műtermen kívül önmaga is segítő angyalként működik.
Nem kell ezt misztifikálni, én csak teszem a dolgomat és igyekszem embernek maradni, otthon maradni, így döntöttük el a feleségemmel, és megpróbálunk segíteni annak, aki kéri.
Kívánunk önöknek, alkotásainak is békésebb időket!
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
