Nagyhét következik. A kereszténység legnagyobb ünnepe! Legalább most jó lenne elcsendesedni ezekben a vérzivataros időkben, ebben a lélekháborúban, ebben az istentelen és kereszténytelen embermasszában. Tisztelet a kivételnek, mert vannak, akik a húsvét előtti negyven napban (legalább) fogadalmat tettek, nemcsak evésre, ivásra vonatkozó önmegtartóztatásra, de elcsendesedésre is, hiszen erről szól a Krisztus halálához vezető 40 napos böjt.
És mégsem és mindig nem. Legfőképpen a politikusokat „óvó-, védő-, szidalmazó” fennhangon átkozódók, kirekesztők, meg nem bocsájtók, magukba nem nézők árasztják a szitkokat, a lebecsülő trágár gondolatokat, mint a tökéletesség megtestesítői –
most, hogy elcsendesedett a járvány, a háború sajnos dühöng, de lehet nagyobb a lelkekben, mint ahol a fegyver ropog, mert a lélekben nincs tűzszünet.
Sehol a böjt csendje, sehol a befelé fordulás, sehol az alázat, s a testvéri, embertársi szeretet – olyan alig van. S valamennyi ilyen ember keresztény, sok magát hívő embernek valló személy.
Pedig nem erről szól a húsvéti előkészület, nemcsak a külső takarításról, nemcsak a bevásárlásról, a bevásárlóközpontok látogatásáról, a rengeteg kulturális programról, de a húsvét várása, s a húsvét öröme, a feltámadás ideje valami teljesen mást hozna az életünkbe, ha tudnánk a keresztény élet alapjairól is valamit.
Ha szeretnénk, hogy megváltozna a világ, az emberek, s ne csak mástól várnánk el, de mi kezdenénk el változni.
Nem mindig a csillogás, a díszítés, az evés-ivás adja az ünnep jellegét. Ezek pár nappal ünnep után elmúlnak, s elfeledjük ezeket, a pillanatnyi élményen túl mást nem adnak. Ha a lelkünket öltöztetjük ünneplőbe, s azt tápláljuk lelki gyógyírekkel, akkor valami belső folyamat elkezdődik: gondolkozásban, szívben, érzelemben és fizikai testünkben.
Tudom én, hogy vannak, történnek körülöttünk bosszantó, igazságtalan dolgok. Magam is mindig háborgó lélek voltam, s vagyok még gyakran, de ha befelé figyelek, rájövök, mennyire ártalmas dolog ez, s kinek jó, mit okoz, akár a lelkemnek, testemnek?
Erre az a pszichológusnő adott választ az Agapé műsorban, aki azt mondta:
a belső kínt, fájdalmat ki kell engedni olykor, de utána Krisztushoz fordulni imával a bűnösökért, és elfelejteni a bosszúságot, a személyemet ért megbántást.
Vagyis imádkozni a másikért, akár az ellenségemért is. Ha ez sikerül, valami óriási léleknyugvás száll meg.
Juhász Gyula ezt így fogalmazta meg, keserves kínjaiban 1925-ben.
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről
Az ember és a föld csak élt tovább.
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök
És kivirítottak a violák.
A madarak vígabban énekeltek
És gondtalanul járt a szende őz,
A gólyák télre ismét útra keltek
És százszor szebben múlt a csendes ősz.
A börtönök küszöbét dudva verte,
Kivirágzottak az utcakövek,
Illat tömjéne szállt áldón az estbe
S örökre elhervadt — a gyűlölet.
Nagyhét következik! Krisztus szenvedésének emlékét idézi ez a hét a hívő embernek. Lesz-e feltámadás – mi, hívő emberek mindig reménykedünk. Tőlünk emberektől függ, lesz-e feltámadásunk.
Egy hét múlva elmondhatjuk:
„Lezárult egy korszak. – Beteljesedtek az ígéretek. A várva várt Messiás elvégezte azt, amit az Atyaisten eltervezett. Új ég és új föld születik. ÚJ ÉG: melyből immár nem a Haragvó Isten néz le ránk, hanem a Kegyelmes Isten. ÚJ FÖLD: mely az eddig megtapasztalt gyarlóságon túl immár meglátja a Megváltó művének fő mozgató erejét, az áldozatkész szeretetet. Azt a szeretetet, mely legyőzi az emberi kishitűséget, becstelenséget, melyet felvált a Krisztusba vetett hit, remény és szeretet. Ehhez nagy változáson kell, hogy keresztülmenjen az emberiség. A példa adott, az elfogadás lehetőség!” (László Tibor lelkipásztor).
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
