Popély Gyula értékes munkái egyre szaporodnak a polcomon. Gigantikus feladatot vállalt, amikor nekilátott a felvidéki magyarság 1914 és 1945 közötti sorsának feldolgozásához. Nyilván ez lelki terhet is rótt rá, mert a kép egyre sötétebb lett. Ez nem egy sikertörténet!
Az első kötet a Felvidék sorsát taglalja 1914–1920 között, a második az 1918–1928 közötti időszakot dolgozza föl, a harmadik az 1929–1939 közötti éveket. A következő hat évet három kötetben mutatja be. Az első a Szövetségben az ellenséggel (2019) címet viseli és a szlovák–magyar államközi viszonyt vizsgálja. Most ennek a második kötete jelent meg. A harmadik majd a Magyar Királyságba visszatért magyarok, szlovákok és rutének sorsát követi nyomon.
A könyvet, amelyet ismertetni kívánok, nyomasztóan monotonnak is nevezhetném. No nem azért, mert a szerző egyhangú vagy egysíkú lenne! Ennek egészen más, ám botrányos oka van.
Popély Gyula: Túszjátszmák (Kárpátia Stúdió, Köröstárkány-Balatonfőkajár 2022) c. 388 oldalas kötete a következő alcímet viseli: Magyarok Hitler szlovák mintaállamának fogságában 1939–1945. Ekkor hivatalosan 70 000, Esterházy János számításai szerint majd 200 000 magyar esett túszul a Tiso-Tuka-Mach hírhedt triumvirátus önkényének, pontosabban a reciprocitásnak. Az első két személyt a háború után halálra ítélték és kivégezték, az utóbbi csak 30 évet kapott, de azt sem kellett leülnie. Amnesztiával szabadult.
Ennek a történetnek két tárgyi főszereplője van. Az egyik az imént említett reciprocitás, a másik a sovinizmus táplálta rosszindulat. A szlovák alkotmányt 1939. július 21-án fogadták el. Ez papíron biztosította a nemzetiségi csoportok jogállását. Az alkotmányról szóló parlamenti vitában Esterházy teljesen fölöslegesen figyelmeztetett arra, hogy „a Kárpátok alján nem egy nép él, ez nem egy népnek az élettere”, hanem itt „az évszázados sorsközösség által egymásra utalt népek helyeződtek el és nemcsak keresik, hanem követelik is mindazt, ami erkölcsi, szellemi, anyagi és gazdasági létük fenntartásához szükséges”. A 95. § ugyanis kimondta – ahogy erre a gróf felhívta a figyelmet –, „a nemzeti kisebbségek alkotmányosan biztosított jogai csak abban az esetben érvényesek, ha a szlovák kisebbség is élvezi ugyanezen jogokat és előnyöket az érintett kisebbség anyaországában.” Azt nehezményezi joggal, hogy „jogaink érvényesülését olyan körülményektől teszi függővé, amelynek irányítása rajtunk kívül áll.” (57.) Ezt használta azután a szlovák nemzeti szocializmust hirdető hatalom bunkóként a magyarok ellen. Ha Esterházy valamit jogosan követelt, rendszerint azzal utasították vissza, hogy Magyarországon ezt nem biztosítják az ottani szlovákok számára és ezért „sajnos” kívánsága nem teljesíthető!
Esterházy számára a nyilvánosságot a szlovák törvényhozás jelentette a korlátozások miatt. Popély nem említi, de a 80 képviselő között számos katolikus pap volt. Egyikük, Anton Šalát, „az egyik leginkább magyarellenesnek számító képviselő” (132.) „a népszámlálási törvényjavaslat vitája keretében mondott kemény, magyargyűlölettől telített beszédet, sűrűn biztatgatva szlovák képviselőtársai helyeslő közbeszólásai által.” (146) Egy evangélikus pap is ült a szlovák parlamentben, a neves költő, Emil Boleslav Lukáč személyében. Ki tudja, mit forgattak naponta ezek a percemberkék a Biblia helyett. Úgy látszik, azon az igén soha nem akadtak fenn, mely szerint: „Amit… szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény…” (Máté evangéliuma 7:12). Magyarán: amit nem szeretnétek, hogy veletek tegyenek meg, ti sem tegyétek azt másokkal! Nem beszélve róla, hogy az állam élén katolikus pap állt, a Tuka Bélából meg Vojtech Tukává züllött miniszterelnök naponta járt áldozni! Fölöslegesen. Amikor Hitlernél járt 1940-ben, a fimhíradóban láthatták, Tuka „olyan alázatos, földig érő meghajlással áll a Führer előtt, mint azt az Oltáriszentség előtt szokta tenni.” (119.) Pedig Kelembéri Sándor az Új Hírek első oldalán figyelmeztetett: „Az önálló Szlovákia keresztény állam, tehát alkotmányának is kereszténynek kell lennie. A kereszténység alapelve pedig a felebaráti szeretet.” (1939.07.21., 54.)
A kötet főhőse Esterházy János gróf, aki munkatársaival a háttérben felveszi a kilátástalan harcot ezzel a szlovák háromfejű sárkánnyal.
A gróf megoldást keres a felvetődő nehézségekre, a hatalom gáncsoskodásai és túlkapásai ellen tiltakozik. Kilincsel Tuka miniszterelnöknél és külügyminiszternél, „Šaňo” Mach kormány-alelnöknél, belügyminiszternél, a militáns, zsidó- és magyarverő Hlinka Gárda parancsnokánál, valamint Jozef Sivák iskolaügyi és népművelési miniszternél. Ezek beadványait, memorandumait, észrevételeit és tiltakozását legtöbbször „megértéssel” fogadják, néha semmitmondó, de máskor megoldást ígérő szavak kíséretében bocsájtják el, ám azután nem történik semmi. Érdemi lépés nem követi a tárgyalásokat. Elenyésző ügyet sikerül rendezni, néhány ember kiszabadul a börtönből. Esterházy folyton bizakodik, testvéri kezet nyújt nyilatkozataiban a szlovák nemzetnek, felajánlja a magyarok lojalitását, de tapasztalnia kell, hogy a szlovák nemzeti szocializmus két ellenséget ismer: a zsidót és a magyart! Állandóan csalódnia kell. Mégis buzdít és reményt táplál a „magyar család” tagjaiban. Ezután csak jobb jöhet! Nem jön! S 1945 után a kommunisták megvalósítják a szlovák nemzeti-szocialisták legmerészebb és legembertelenebb álmait! Esterházyt halálra ítélik. Az egyetlen politikust, aki a kereszténynek hirdetett államban Krisztus-követőként viselkedik!
A képet az is árnyalja, hogy sokan bár nem értettek mindennel egyet, ami akkor történt, vagy elhangzott, de gyávák voltak.
Ugyan az alkotmány tiltotta az elnemzetlenítést, a gyakorlatban minden igyekezet arra irányult, hogy a magyarok felszívódjanak. Magyar iskolát Nyitrán, Nagymihályban, Szomolnokon, Gálszécsen, Dobsinán nem engedélyeztek az ígéretek ellenére.
Ezért botrányosan monoton ez a könyv! És egyben vádirat! Esterházy János, aki gáncs nélküli lovagként szállt szembe az embertelenséggel, méltánytalansággal, a szlovák sovinizmussal, végül megbélyegzett pária lett! De ne csodálkozzunk, Hitler dédelgetett állama abba a bűnbe esett, melyet a Biblia felhánytorgat. Ellenfeleinket áldanunk kell és jót kell velük cselekednünk.
A magyarok utazását Magyarországra nehezítették, rádiójukat leplombálták, vagy elkobozták, sokakat Illavára – a Magyarok Otthonába – szállították, a magyarokat gyalázták, lekicsinyelték, a magyar beszéd és nyelv ellen durván felléptek… A máriavölgyi zarándoklatot végül betiltották. Azon 1941-ben 18 ezren vettek részt. A magyar lakosságot a hatalom nemkívánatos elemként kezelte! Ahogy Neumann Tibor leszögezte: „az államhatalom tizedrangú tényezőként kezeli [a magyarságot] és a csehekkel és zsidókkal egyenlő elbánásban részesíti” (165.). A Magyar Párt regisztrálását gátolták, majd úgy tekintettek rá, mintha ellenséges szervezet lett volna. A szervezet helységeiben és tagjainak lakásán házkutatásokat tartottak, néha a csőcselék beverte ablakait. Majd jött 1945 és a joggal korábban ellenzékinek tartott pártot betiltották, mintha a nácizmus szekértolója lett volna!
Németország Magyarországgal szemben fenntartásokkal élt és így nem állt különösebben érdekében a szlovákiai magyarok támogatása. Egyes esetekben azonban segített. Amikor 1940-ben az Esti Újságot be akarták tiltani, a lap főszerkesztő-helyettese felkereste a német külképviseletet. „A követség azonnal intézkedett, és az eredmény nem is maradt el.” A laptilalmat visszavonták (126.). Hans Eluard Ludin 1941 elején érkezett nagykövetként Pozsonyba, s tisztában volt vele, hogy a szlovákiai magyarság helyzete „nem könnyű” és segítséget ajánlott föl (161.).
Magyar szakszervezet megalakítását nem engedélyezték. A magyarok a szlovák, vagy német szakszervezetekbe nem léphettek be, így nem juthattak hozzá az őket törvényesen megillető 20%-os drágasági pótlékhoz.
A párt listájáról törölni kellett a hatalom által nem magyarnak nyilvánított személyeket, ami 1147 személyt érintett. Esterházy névvel és lakcímmel tudott szolgálni (159.). Az 1940-es népszámlálás 53 128 magyar és 87 314 zsidó, 3416 egyéb nemzetiségű polgárt mutatott ki (158.). Alsómecenzéfen a Magyar Párt tagjai közül majd 700 tagot törültek – panaszolta Progner János elnök. A tagok beszámoltak kálváriájukról. Németeknek minősítették őket! Azt írták: „Mi küzdöttünk – Istené az igazság osztása.” (156.). A 2700 lakosból 1890-en (70%) vallották magukat magyarnak, de állítólag csak 300 (11,1%) személy esetében ismerték ezt el (155.). Ezek a számok már önmagukban is árulkodnak a helyzet tarthatatlanságáról és arról, hogy az eredmény megbízhatatlan. Mach azt nyilatkozta, hogy: „Ha valaki a nem szlovák tábor számára igyekezne megnyerni ilyen embert, nemcsak a szlovák, hanem a saját nemzetével szemben is vétkeznék.” Ez azonban a zsidókra nem vonatkozott. Nekik nem volt választási lehetőségük (148., 149.).
A szerző számba veszi az elnyomó intézkedéseket, melyek közül néhányat felvillantottunk. Nem áll módunkban a többit ismertetni. Ezek a hivatali packázásoktól a tettlegességekig, rombolásig, hecckampányokig, rendőrségi zaklatásokig, sőt, gyilkosságig, kimeríthetetlen gonoszsággal folytak.
Az egyik botrányosan elszomorító tett volt, amikor 1939 nyarán 300–350 hat-tízéves szegény sorsú szlovákiai magyar fiatal a Balatonnál üdülhetett volna. De ezt a bel- és külügyminiszter, valamint a Rendőrigazgatóság megtiltotta. Esterházy természetesen azonnal lépett. „Szinte megdöbbentő, hogy mind Tiso miniszterelnök, mind Tuka miniszterelnök-helyettes indoklás nélkül elzárkózott Esterházy kérelmének teljesítése elöl.” (44.) Végül 420 magyar gyermek nyaraltatását Szlovákia különböző helyein megvalósították. Az anyagi fedezetet Esterházy biztosította.
A szerző felteszi a költői kérdést: Esterházy valóban „hitte is, amit hirdetett, hogy itt létrejöhet valamilyen gyümölcsöző együttműködés, szeretetteljes és boldog együttélés a hatalmon lévő szlovákság ás az alávetett, kisemmizett és lépten-nyomon megalázott magyar nemzettöredék között? Évtizedek távlatából visszatekintve, a tények ismeretében azt vagyunk kénytelenek sajnálattal megállapítani, hogy Esterházy gróf kinyilatkoztatásai egyáltalán nem tették sem szebbé, sem jobbá, sem békésebbé a mindennapi élet keserű valóságát. A magyaroknak naponként tapasztalniuk kellett az államhatalom, a közigazgatási hatóságok, valamint az egész szlovák társadalom magyarellenességét.” (142.) „Szlovákiában minden magyarellenes cselekmény nemzeti tudatformáló mozzanatnak minősült.” (131.)
A könyv azért is elkedvetlenítő olvasmány, mert olyan tükröt állít a szlovákság elé, melyet nem akar tudomásul venni és ismerni!
Zárjuk ennek a 388 oldalas könyvnek az ismertetését Esterházy János egyik legfontosabb parlamenti beszédének néhány sorával, melyek 1943. december 22-án hangzottak el.
„Mi, akik ebben a Képviselőházban vagyunk, kivétel nélkül keresztények vagyunk és azt hiszem, hogy a nagy többség komolyan istenfélő. Kérem tehát önöket, és elsősorban a kormány erre hivatott tagjait, inauguráljanak itt egy olyan politikai légkört, amely megelégedetté fogja tenni az ország összlakosságát. Ha ezt a kormány meg tudja valósítani, mérhetetlen nagy szolgálatot tesz nemcsak hazájának, hanem a jelenleg nagyon is veszélyeztetett általános európai civilizációnak.” (285) Erre Konstantin Čulen – egy időben a kormány propagandahivatalának vezetője – gúnyosan válaszolt!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
