Böszörményi István tanár, helytörténeti és néprajzi kutató Losoncon élt és született 1947. március 20-án, életének 76. évében 2022. július 19-én hunyt el. Hamvasztás előtti búcsúztatása július 29-én kerül sor Losoncon, Rappon helyezik majd örök nyugalomra.
Édesapja Kárpátalján, Ungmogyoróson született, Nagykaposon volt ügyvédbojtár, a prágai Károly Egyetemen két évig jogot hallgatott, de amikor 1925-ben Losoncon megalakult a Református Teológiai Szeminárium, Losoncra jött, hogy lelkészként a magyarságot szolgálja. Hűséges és odaadó lelkipásztora volt a református gyülekezetnek fél évszázadon át.
Böszörményi István így a losonci parókián született, Füleken érettségizett, eredetileg régésznek készült, de a Komenský Egyetemen szerzett német–svéd szakos tanári képesítést. 1972-től 2007-ig a füleki gimnáziumban tanított.
Papgyermekként otthon a szerénységre nevelték, s ez kihatott egész életútjára. Történelem iránti érdeklődését nagymamájának köszönhette. A művelődési táborok rendszeres résztvevője volt. Tanárként a keze alatt nevelkedő fiatalokat is közösségi szolgálatra buzdította, időközönként bevonta őket a néprajzi gyűjtésekbe.
A 1970-es évek végétől rendszeresen publikált, helytörténeti és néprajzi, népi építészeti írásai a Hétben, a Honismeretben, a Hitelben, a Confessióban, a Szabad Újságban, a Gömörországban, az Ipeľ–Ipoly-ban, a Nógrádi Szóban jelentek meg. Az utóbbi két regionális lapban 1989 és 1995 között Emlékeink címmel 89 részes sorozatot közölt Losonc és Fülek történetéből. Az utóbbi években a Magyar7 hasábjain publikált.
Elkötelezett volt a kisebbségi sorsban egyre fogyatkozó magyarság ügye mellett. Őszinte lelkesedéssel kapcsolódott be az Együttélés politikai mozgalom szervezésébe, Csemadokos társaival járta a falvakat. Mozgatórugója volt a régió magyar rendezvényeinek.
2017-ben jelent meg életművének is tartott összefoglalója a losonci református gimnáziumról, amit húsz évig kutatott, s a reformáció 500., és életének 70. évében sikerült kiadnia a komáromi Cálvin János Teológiai Akadémia gondozásában.
Elkötelezett volt a magyarság ügye mellett, s lelkesen vallotta a megőrizni, megtartani elvet, érdeklődési köre mindig az értékmentés felé irányult. Ezt tartotta élete céljának.
1983-ban lett a helyi Csemadok vezetőségi tagja, aktívan dolgozott, számos előadást szervezett és tartott, a helyi hagyományok felélesztésére törekedett. Részt vállalt a Palóc napok szervezésében, a losonci színjátszók munkájában. Sokat segített a környékbeli tájházak kialakításában, kiállítások szervezésében. Az utolsó tárlatainak az egyike ma is látható a losonci református templomban.
Több Csemadok-kiadvány szerzője vagy szerkesztője volt. A Felvidék.ma oldalán is rendszeresen tudósított a nógrádi eseményekről.
Megkapta Losonc város díszpolgári oklevelét, 2005-ben a Nógrád Közművelődéséért díjat, 2017-ben Csemadok Életmű Díjat kapott. 2021. március 15-én több évtizedes pedagógusi-, közéleti- és kultúraszervezői tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Hrubík Béla, a Csemadok korábbi elnöke a közösségi oldalon így búcsúzott tőle:
„Aki egész népét tanította!
Kidőlt az ezeréves nógrádi tölgy, az egyre ritkuló palóc erdőnkben. Pedig hittük, reméltük, kidönthetetlen. Olyan mélyek voltak a gyökerei, hogy sem vihar, sem ember nem bírt azzal. Csak a Teremtő. Neki pedig oka van rá. Maga a Teremtés. Böszörményi István, a mi Pistink, az örök tanár, a múlt ismerője, aki úgy égett mint a történelem maga, oly hőfokon, elment. Maga volt a tudás fája, amiről mindenki szakíthatott egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt. De árnyékában is védett. Olyan régen ismerem már, hogy magam is megőszültem közben.
A rendszerváltás éveiben, közösen jártuk az úttalan utakat, itt Nógrádban, amikor még hittük, változtathatunk valamin. Nem volt 48-as megemlékezés, trianoni gyászbeszéd, Szent István-i magasztosság nélküle. Nem voltak irodalmi estek, történelmi séták, Csemadok konferenciák az ékes, nagytudású elmélkedései nélkül. Sokszor vittük együtt az igét, a jövőt, a reményt a kis emberek tanácstalan hétköznapjaiba. Végül minden jóakarat mellett úgy néz ki, a tanácstalanság megmaradt. S a remény? Nem rajtunk múlott.
Aki egyszer kezet fogott vele, az más ember lett, lehetett volna. Ez a szikla kerül most végleg az örök sírkertbe, az égi nagy katedrálisunk sarokköveként, ahol a kő marad. Csak a kő marad. Számtalan beszélgetéseink, tanácskozásaink, ünnepeink főszereplője, a Csemadokosok nagy családjának egyik legigazabb, legműveltebb tagja, most végleg elnémul. A közösség is vele némul egy kicsit. Egy kicsit? Vajon ki lép, ha lép a helyére, s lehet-e?
Az örök katedrán állva, vigyázz ránk Pisti, ha lehet ilyet kérni. Amit itt hagytál örökül, nemcsak emlék, maradék kenyér, egy korty víz. Amit itt hagytál nekünk, az a megkérdőjelezhetetlen emberség, ami voltál, vagy és leszel. Úgy éltél, csendesen, ahogy a rügyek a tavasz leple alatt egyszerre csak virágokká nemesülnek. És úgy is távoztál, csendesen, némán, méltósággal. Mint ahogyan a vigyázó Isten hallgatagon ott áll mögöttünk, de mindig tudjuk, hogy ott van. Mindent köszönünk és őrizzük emlékedet, amíg élünk, amíg vagyunk. Amíg lehet. Ez minden, amit ígérhetünk. Legyen neked könnyű a föld, és ragyogó a menny! Menj! Isten veled Tanár úr!”
A Csemadok Országos Tanácsa, a Csemadok Nógrádi Területi Választmánya és alapszervezetei fájdalommal értesültek a megrendítő hírről. Mint írták, a felvidéki magyarság számára egy pótolhatatlan közéleti kultúrtárs, csemadokos távozott el. Köszönik a fáradhatatlan munkáját, amit a közösségünkért végzett. Őszinte részvétüket fejezik ki a gyászoló családnak.
Legyen áldott az emléke, nyugodjon békében!
(HE, Felvidék.ma)
