Minden évben augusztus végén rendezi a helyi önkormányzat Nógrád egykoron magyar városában, Losoncon a városi ünnepséget, vásárral, sportrendezvényekkel összekötve. Losonc száz évvel ezelőtt a nógrádi magyarság ékköve volt, túlnyomó többségben magyarok által lakva és építve a szülővárosukat. Mára 8 % körülire apadt a magyarság aránya, bár, ha holnap arra ébredne a város, hogy ismét Magyarország része, akkor ez az arány legalább ötször magasabb lenne, ismerve a nép habitusát.
Most viszont az a helyzet, hogy
már a harmadik választások óta egyáltalán nincs magyar képviselő a városi önkormányzatban, a magyar közösség teljesen kiszorult a város közösségi életéből, ráadásul az utolsó, szépkorú mohikánok közül is egyre többen mennek el közülünk.
Ez a helyzet hatványozottan kihat a Losonc vonzáskörzetéhez tartozó 12 kis palóc falura is, hiszen ha nincs erős képviselet a történelmi központunkban, akkor nagyon nehéz tartani a frontot a nyelvhatáron és a végeken.
Persze emeljük kalapunkat azok előtt, akik mentik a menthetőt a város magyar kulturális létezésének életben tartásával, a falvak számára is fontos egyetlen magyar iskola működtetésével.
Mindkét esetben mentsvár ez a Losonci járás kétpólusú magyarságának (a másik természetes pólus Fülek és vonzáskörzete).
Viszont az augusztus végi losonci vigadalomban szinte sosincs magyar program, sem a színpadon, sem az utcai performanszok esetében.
Losoncot teljesen bekebelezték a nagy részben betelepült szlovákok, uralják és tematizálják a városi történelmet, kiemelve a modernkori szlovák vonatkozású eseményeket, illetve diszkréten elmaszatolva a teljes magyar helytörténetet. Így zajlik ez hosszú évek óta, sem egy csipetnyi palóc folklór, sem egy magyar könnyűzenei együttes, vagy bármi, ami jelezné, hogy azért mégiscsak gesztust gyakorol az őshonos lakosság felé az uralkodó hatalom.
Talán, ha a járás magyar közösségének elitje figyelne az ilyen elszomorító jelenségekre, amelyek nagyon negatívan befolyásolják a magyar közösségünk mentális állapotát, akkor esetleg tudnánk közösen megoldásokat találni az ilyen helyzetekre, de ez csak naiv kívánalom a részemről, hiszen országos szinten se fontos a koordinált, célirányos munka.
Így hát ennyi marad a losonci 8% magyarnak a saját szülővárosában a rá szánt kulturális kiadásaiból, azaz semmi.
Marad a kötelező szlovák kultúra, illetve marad maximum az a jóérzés, ha összefutnak a vásári sátrak között az ismerős városi, vagy a falusi magyarokkal, hogy szépszomorúan megállapítsák, fogyva bár, és megtörve is, de még itt vagyunk.
Ennyi maradt nekik, nekünk itt, Nógrádban.
