Fotó: iskolai archívum 3 évvel ezelőtti felvételen Budapestre elkísérte a nánai kitüntetést átvevő kisdiákokat.

Mert Hajtman Kornélia tanítónő lámpás volt egy életen át, a szó legnemesebb értelmében. Mindannyiunk tanító nénije, Nellikéje, Nelli nénije. Sokan ismerték őt és szerették nemcsak falujában, de egész Nyugat-Szlovákiában, főleg kortársai és tanítványai. Mert őt nem lehetett nem szeretni. Ő is szeretett mindenkit, arra született, hogy szeressen, tanítson, szolgáljon, Istent és embert, és neveljen családokat, saját családját, és mindazokat, akiket a sors hozzá sodort.

Ő sem haragot, sem egyéb emberi gyarlóságot nem ismert, felkarolta a szegényeket, sőt mindig melléjük állt szülőfalujában, Nánán, ahol nemzedékeket tanított betűvetésre, Isten tiszteletére, magyarságtudatra, becsületre, szeretetre, s mindenkihez volt kedves szava.

Hajtmanné Matus Kornélia Nánán született 1936-ban. Fiatalon maradt árva, édesapja a háborúban esett el. Édesanyja kitűnő varrónőként egyedül nevelte fel a lányát, aki a háború után a pozsonyi pedagógiai középiskolában kapta meg a tanítói végzettségét bizonyító oklevelet. Neki nem ez az oklevél volt az iránytű, hanem ami a bensőjében, szívében volt, (a génekben is bizonyára), s amit faluja közösségének szellemisége sugallt. A szeretet, a hit, a vallásos élet, a nyugodt családi légkör – mindezt megkapta és megteremtette. Mert Isten kezében volt élete. Szlovák férjet kapott, aki nánai lakosként mindig a magyarok mellett állt ki, de soha nem tagadta meg a nemzetiségét sem. Tökéletesen megtanult magyarul, s még az sem volt köztük probléma, hogy mindkét fiukat magyar iskolába adták, s mindketten főiskolát, egyetemet végeztek.

S mindez az egyszerű de nagyon tudatos, mindig és minden körülmények között erős magyar lelkületű, érzelmű tanítónőnek volt köszönhető. Példaértékű volt az ő házasságuk minden értelemben. S még ezenfelül is szinte egyedülálló volt magyar tanítóként a faluban, ahol úgy szerette a népét, hogy mindig, mindent személyesen intézett a lakosokkal, szülőkkel. Mert az ő idejében még csak személyes kapcsolat létezett. Az 50-es évek elejétől, amikor megnyíltak a magyar iskolák, minden beíratás előtt végigjárta a beíratandó gyermekek szüleit, és meggyőzte őket, miért fontos az anyanyelven történő oktatás. Ezt egészen nyugdíjaztatásáig megtette. Mindezek mellett a Csemadok oszlopos, örökös vezetőségi tagja, szervezője, rendezője, mindenese volt. Ugyanígy a magyar párt megalakulásának. Halálig izgult, és érdeklődött: merre tovább felvidéki magyarság?

Jellemét és hovatartozását egy életen át példaként tette elénk. A legvadabb szocializmusban pedagógusként a tiltások ellenére rendszeresen járt templomba, segítette az elsőáldozókat, csaknem halálig. Gondja volt a beteg gyerekekre, idősebb korában vállalta beteg gyermek gondozását.

Fiatal korában tudósítója volt a hazai magyar kulturális lapoknak, a csehszlovákiai magyar rádiónak.

A falu Párkányhoz csatolása után évtizedekig párkányi önkormányzati képviselőként harcolt a falu fejlesztésért, a kultúrház építéséért.

S még hosszan lehetne sorolni a társadalmi életben vállalt és elvégzett feladatait.

Hajtman Kornélia olyan pedagógus volt, aki valódi lámpásként világított, és őrizte a lángot, a tüzet, s mindig a jövő érdekében cselekedett, de nagy szeretettel volt gondja az idősebb nemzedékre is. Példaértékű volt az élete, amely most bevégeztetett.

Akik ismertük, szerettük, nem felejtjük őt, és nem hagyjuk elfeledni. Mert ők tartják ezt a földet, az őseink, és az elődeink, azok is, akik még nemrégen még köztünk voltak.

Mondanám, hogy a szürke hétköznapi hősök ők, de fényük sokkal nagyobb, mely utódaikban is fel-felfénylik majd.

Valahol egy vallomásában ezt nyilatkozta:

„Bennünket arra neveltek a tanítóképzőben, hogy a pedagógus a közösség lelke kell, hogy legyen. Mindenben részt vettünk, mindenhol ott voltunk, el sem tudtuk képzelni, hogy egy magyar kulturális rendezvény nélkülünk menjen végbe. Szomorúan tapasztalom, hogy ma ez már nincs így, a fiatal pedagógusokat szinte sehol sem látom.” És ő ott volt, mindig, mindenütt!

Örök aggodalma volt a magyarság sorsa.

Szent István-nap éjszakáján az övéi közé költözött, a jó Isten fogadta be országába. Legyen neki könnyű a föld, Isten áldjon Nellike, a hazai magyarság falvainak, a szülőföldnek egyik védő- és féltő bástyája!

(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)