Nagy volt a fölháborodás, miután a szlovák külügyminiszter volt olyan kedves közölni, hogy ha az oroszok sikerrel járnának Ukrajnában, Szlovákia is veszélyeztetve lenne, mert hogy akkor a magyarok is megmozdulnának határrevízió ügyében. A miniszter számára ugyanis „köztudott”, hogy a magyarok született revizionisták, s egyeben sem törik a fejüket, mint az igazságos trianoni „béke” (amely egyébként már nem érvényes, hiszen a párizsi váltotta föl a II. világháború után) fölülvizsgálata.
Félrebeszélt a miniszter? Vagy mégse? Szlovákiában mindenesetre furcsán hangzik ez az oroszellenes retorika: azelőtt annyira odavoltak a nagy szláv testvérért – vajon annyira mellre szívták az ukránok elleni agressziót? Végül nem mondott bölcs miniszterünk semmi újat, a téma 1918 óta úgyszólván napirenden van. A minap az M5-ös csatornán is szóba került ez, bár ott is néhány fontos tényezőt valahogy nem sikerült megemlíteni. Adott esetben Kárpátalja a kulcskérdés. Az ugyanis a trianoni fantáziahatárok kijelölése következtében a Monarchiából kiszakított újonnan alakult fantáziaállamhoz, Csehszlovákiához került. Az első bécsi döntés, majd Hitler parancsára az önállósodó Szlovákia megalakulása után 1939 márciusában Kárpátalját Magyarországhoz csatolták.
A II. világháború után állítólag a háború előtti határokat kívánták visszaállítani, persze a Szovjetunió „jogos” területi követelményeinek is eleget kellett tenni (Kelet-Poroszország bekebelezése, Lengyelország eltolása nyugat felé stb.). Azt, hogy az első bécsi döntés tulajdonképpen az etnikai határ mentén húzta meg a politikai határt, az a háború után senkit nem érdekelt:
Magyarország vesztes állam (azaz meg kellett büntetni), míg Csehszlovákia győztes állam lett, ráadásul a KGB-ügynök Benešnek a kedvében lehetett járni, Sztálint pedig az etnikai kérdés csak szelektíven izgatta.
De biztos, ami biztos, Beneš, hogy zöld lámpát kapjon barbár etnikai tisztogatásaihoz, fölajánlotta Sztálinnak Kárpátalját. Ezt később úgy magyarázták, hogy hiszen ott úgyis ukránok élnek, az etnikai elv szerint (ebben az esetben a kettős mérce alapján ez újra érdekes lett) jogos a Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolni. Igaz ugyan, hogy ezek az ukránok többnyire ruszinok voltak, de az szintén nem érdekelt senkit. Ugyanakkor érdekes módon Csehszlovákiában, se Szlovákiában Kárpátalja elvesztése senkit nem zavart. De bezzeg most a magyarok, azaz Orbán.
Nem tudni, Káčer miniszternek minderről miféle tudomása van, de nyilván szívügye a határtologatás. Csakhogy mivel ez bizonyos (érdek szerinti) szempontból nem föltétlenül szobatiszta ügyködés (lásd Oroszország ukrajnai kalandját), hasznosnak vélhette, ha a magyarokra fogja az efféle fantáziákat, amelyek ezúttal nem túl eredeti módon Káčer magyarfaló fejében születtek.
Az ilyen Káčerek jönnek-mennek, megszoktuk – a gond nem is ezzel van, hanem azzal, hogy a magyarkártya még mindig jó befektetésnek bizonyul.
Akár egy őrült, förtelmes, pusztító orosz(!)–ukrán(?) háborút kihasználva.
(Erről jut eszembe a viccben szereplő munkácsi atyafi, akit nem engedtek a mennyországba, mivel nem akartak oda olyan csavargót, aki a Monarchiában született, majd Csehszlovákiában, Szlovákiában, Magyarországon, valamint a Szovjetunióban élt. Persze nem kérdezték tőle – sem Trianonban, sem Párizsban, sem Moszkvában, ő hol akart volna. Ma sem kérdeznek ilyet. Brüsszelben sem.)
(Aich Péter/Felvidék.ma)
