Hogy ez a drága, szlovák külügyminiszternek álcázott rémhírterjesztő ember miket hadovál össze! Fantáziadús lény lehet, például 1945 és 1968 után a harmadik „fölszabadulással” ijesztget. Hiányos történelmi ismereteit is álcázni próbálja, neoliberális, nemzeteket elvető szemléletét és a mély nacionalista fölfogás között eléggé szembetűnő ellentétet is kicselezni próbálja.

Ezen igyekezete annyira elhomályosítja előtte a tényeket, hogy nem képes meglátni: a magyar miniszterelnök és az egész magyar politika, sőt a magyar közvélemény is (ez a fogalom talán bővebb magyarázatra szorul, a neolibsikomcsi világban ugyanis nem ismerik) a békéről beszél az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban (avagy a béke fogalmát is összetévesztik már valami mással?). A konfliktus kezelését pedig Káčer láthatóan úgy képzeli, hogy a politikusok nem tárgyalnak egymással, ehelyett jobb, ha szankciókkal foglalkoznak. Másképp nehéz megérteni, miért kifogásolja, hogy a magyar fél a Moszkvával és Minszkkel való kapcsolatot is fontosnak tartja.

Az is zavaros ennek a Káčernek az okfejtésében, hogy kizárólag területről beszél (ami szerinte jogosan Szlovákiának dukál), a terület lakóiról viszont egy szót sem.

Fölhívnám a figyelmet: a lakók emberek, nem tárgyak, amelyeket gond nélkül lehet ide-oda tologatni, mint holmi skatulyákat egy raktárban (igaz, Beneš is így vélte, ragályos lehet e gondolat…). És ha már területről van szó, következetes lehetne a drága külügyminiszter. A bécsi döntés ugyanis úgy született, hogy miután a felek (Szlovákia és Magyarország) nem tudtak megegyezni a határrevízión, Szlovákia kérte föl Hitlert, döntsön ő. És úgy lett. Meg aztán vajon miért nem siratja ez a külügyminiszter például Kárpátalját? Nehogy már ellentmondjon a gazember Benešnek? És miért nem említi az úgynevezett pozsonyi hídfőt? Igaz, ez kevésbé ismert, vélhetően Káčer sem tud róla. A II. világháború után ugyanis három magyarországi helységet (Horvátjárfalut, Oroszvárt, Dunacsúnyt) pozsonyi hídfő címen nemes egyszerűséggel Magyarországtól ellopták s az újjávarázsolt Csehszlovákiához csatolták, amely, mint tudjuk, megnyerte a II. világháborút.

Így képzelték a háború előtti határok visszaállítását. Az, hogy hídfőről van szó, sugall ugyan valamit, de itt aztán a fantázia túl messzire vihetne: logikus, tényszerű, értelmezhető érv ugyanis nincs erre. Legföljebb a rossz lelkiismeret, meg a magyarfóbia, mert ha ez a legyőzött, fasiszta Magyarország elindulna és visszafoglalni próbálná néhai fővárosát, ne közvetlenül támadhasson. Vagy tévedek?

Egyébként nem is tudom, miért kell ezzel foglalkozni, ez az úgynevezett külügyes nem érdemel ennyi figyelmet.

Elég volna, ha befogná a száját, mert ezzel az összevissza beszéléssel csak kárt okoz, bajt, utálatot, ellenszenvet, gyűlöletet gerjeszt.

Mire jó az? Az ilyen csak egy komolyabb nézeteltérés előcsarnoka. Kinek kell az? A gyűlöletéltetőket, bárhol vannak (túl sok van belőlük!), jobb is volna magánzárkába internálni, ne ártsanak az emberiségnek, mert rosszabbak, mint egy atombomba.

(Aich Péter/Felvidék.ma)