Olyan világot élünk, amikor mindent egy zsákba öntünk. Mindegy, milyen ünnep (már akinek van ünnepe), mindegy, hogy karácsony, húsvét. Főleg aki nem jár templomba, aki a biblián keresztül sem követi Jézus életét, vagy az Ember életének történetét: hogy porból leszünk és porrá leszünk. S e kettő között abban az élethosszban nem végiggondolva, miért vagyunk e földön, bizony a mai világ sodrása mindent összehord egy mederbe.
Hiába tiszta a forrás, hiába csorog, patakzik a kristálytiszta víz a forrásból – az ár sodor mindent, minden szennyet és piszkot. S ha nem tisztítjuk legalább ünnep idején, vagy időlegesen, akkor felgyülemlik a szemét, és ártalmas, fertőző lesz, majd elapad az ér, a patak, s végül a folyó – főleg ha el is terelik, vagy körbebetonozzák.
Valahogy így van ez a lelkünkkel is. Ha mindent összedobálunk, beszívunk, felveszünk – és soha nem tisztítjuk, ellepi a szenny, nincs ellenállás, a vírus megtámadja a testet, s jön a félelem, a stressz, s mindaz a testi kín, amit okoznak a külső és belső tényezők.
Jut eszembe mindez virágvasárnapján, Krisztus szenvedésének napján.
Böjt időszaka van, de még a katolikusok nagy része is mit sem tud arról, hogy mi a lelki böjt, mit sem tud arról, hogy a zaj böjtje mennyire kellene az elménknek, lelkünknek, hogy a belső csend is lehet a megtisztulás előszobája.
S mi történik e böjti hetekben, akár virágvasárnap, akár nagyhéten, a keresztény – keresztyén „hívők” tömegében?
Állnak a bulik, még a bálok is, túrák és wellnessnapok, vásárok ontják a műnyuszikat (vajon mi köze ennek a húsvéthoz, csak úgy, mint a rénszarvasnak a karácsonyhoz), a sok-sok csecsebecsét, kávéillatos reggelekkel és zsírégető reklámok tömegével van tele a világháló, vagy tömeggyilkosságok, rémhírek, földöntúli lények ijesztgetésével, egymás sértegetésével. S mindez elveszi a figyelmet a lényegről.
Vagyis minden belefér, sőt mindent beleraknak e stresszel teli ünnepvárásba, ünnepmegélésbe. Keverednek nemcsak a népek, de tetteink, értékeink, s lesz belőle zagyvalék.
Nem is lenne talán oly nagy a baj, hiszen sokféle igényűek vagyunk, minden időt kihasználunk, csak egyre nincs időnk: istenkeresésre, vagy ha Isten keres minket, befogadásra, elgondolkodásra, hogy mi is ez a „megállj” intés nagy ünnepeken, és mi történt kétezer éve?
Várjuk a csodát, keressük a hírekben, szidjuk a politikát, a nagyhatalmakat, mindenki becsap mindenkit, és tömegmasszába zár bennünket és sodor az ár, csak befelé nem nézünk, önmagunkba. Nem állunk meg a templomban, de még előtte sem az ünnepen, arra sem megyünk, vagy ha arra is megyünk, fogalmunk nincs, mi miért történik, kiért szól a harang, az ima, az ének……
Csak amikor üt a végóra, (soha nem tudjuk mikor), akkor jön a döbbenet, s van aki még akkor is Istent hibáztatja. Csalódik abban, akiben nem is hitt, akihez nem került közel.
Pár napon belül peregnek a bibliai események írva és liturgiákban: a nép halálra ítéli Krisztust! Feszítsd meg! – kiáltja. S mi kétezer év után ugyanúgy ridegen hallgatunk, mintha minden rajtunk kívül álló történet lett volna, lenne ma is és a jövőben is?!
Mégis, akaratlanul is: mint minden év karácsonyán a Megváltó születését, úgy húsvétkor a feltámadást várom! Lesz-e feltámadás! Először is bennünk?
Nagyhéti fohász: „Uram tégy minket a húsvét népévé, a világosság emberévé, akiket betölt a Te szereteted tüze!” (XVI. Benedek pápa)
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
