(Fotó: Az Est, 1927. április 5., 3. o.)

1927. április másodikán halt meg Nyitra nagy szülötte, Székesfehérvár egykori püspöke, Prohászka Ottokár. Halálában is van valami jelképes: egy nappal korábban a budapesti Egyetemi templom szószékén kapott agyvérzést, s a nagyhét küszöbén, virágvasárnap előtt egy nappal hunyt el a templom melletti papnevelő intézetben.

Prohászka Ottokár Nyitrán született, s bár papi működésének terepe előbb Esztergom és Budapest, majd a székesfehérvári egyházmegye volt, sok szállal kötődött szűkebb pátriájához. Aki a korabeli lapokat tanulmányozva nyomon követi Prohászka pályáját, azt tapasztalja, hogy az országnak szinte minden jelentősebb városában megfordult, előadásokat, lelkigyakorlatokat tartott – a későbbi trianoni határokon is túl.

Számos alkalommal látogatott el Erdélybe – Aradon például öt alkalommal is tartott több napos lelkigyakorlatot – és Délvidékre, de Eperjesen, Érsekújváron, Kassán, Pozsonyban és másutt is tartott hitéleti vagy közéleti tárgyú beszédeket. A Prohászka-kutatás egyik feladata, hogy feltérképezze ennek az apostoli munkának megannyi állomását – a trianoni határokon innen és túl.

Schütz Antal piarista szerzetes, a püspök írásos életművének sajtó alá rendezője, „a lelkigyakorlatok vértanújának” nevezte egyik szövegében Prohászkát, s ez a minősítés nagyon találó. Virágvasárnap alkalmából érdemes idézni, mit írt egyik virágvasárnapi elmélkedésében a püspök – kommentálva a Jeruzsálem felé közeledő Jézus szavait:

„Jóllehet vágyik, jóllehet sír, a szívek továbbra is kövek, s a lelkek nem nyílnak meg a látogató Isten előtt. Igaz, de ebből ne vonjuk le azt, hogy íme, tehát fölösleges az apostoli munka, hanem folytassuk Krisztus művét. Lesz szív, mely mállik, s lesz szív, mely nyílik, ha sírunk és buzgólkodunk.” [Prohászka: Elmélkedések az evangéliumról. Róma, 1952, 451. p.]

Prohászka Ottokár az idézetben megjelölt utat követte: az egész ország apostola lett – már püspöki kinevezése előtt. Apostoli munkájában nem kímélte magát. Érdemes összefoglalni, mi minden történt a halála előtti hetekben.

Prohászka három városban – Veszprém, Pécs, Pápa – tartott több napos nagyböjti lelkigyakorlatot, emellett beszédet mondott az Aquinói Szent Tamás Társaság közgyűlésén, a Szociális Missziótársulat (SZMT) II. kerületi szervezetének böjti estjén. Pécsi konferenciabeszédei után az SZMT ottani tagjainak tartott előadást a „szociális megérzésről”, majd Budapestre utazott, s virágvasárnap előtt egy héttel a Múzeum-kertben rendezett Vasvári-ünnepségen – Vasvári Pál emléktáblájának felavatásán – mondta el utolsó, közéleti tárgyú beszédét. Másnap, hétfőn kezdte meg konferenciabeszédeit az Egyetemi templomban. Pénteken, a szószéken érte az agyvérzés, másnap, kora délután halt meg. A korabeli sajtóból tudható, hogy még a halála utáni napokban is több helyre várták: lelkigyakorlatot tartott volna az SZMT tagjainak, a tiszteknek, sőt püspöki székhelyén az egyetemi hallgatóknak is beszélt volna virágvasárnap este. De virágvasárnapon már a halálhírét hozták vezető helyen a napilapok.

A haldokló Prohászka utolsó szavai több beszámoló szerint ezek voltak: „Jesus…Jesus… favete linguis”. „Jézus, Jézus…. legyetek csendben.” Ő, a nagy misztikus lélek – akit kora egyik legjelentősebb teológusa és filozófusa, Horváth Sándor domonkosrendi szerzetes „a Szentlélek hárfájá”-nak nevezett – azt a Jézust szólította, akinek a példáját követte idézett virágvasárnapi elmélkedésének a szellemében.

Erről az apostoli hivatásról vallott a halála előtti évben is.

1926 januárjában országszerte megemlékeztek Prohászka Ottokár püspöki beiktatásának huszadik évfordulójáról. A fehérvári törvényhatóság 1926. január 21-én díszközgyűlésen ünnepelte a püspököt, aki a méltató szavakra rövid beszédben válaszolt. Prohászka szép beszédét az egyházmegye lapja – a Fejérmegyei Napló – is közölte, az életműkiadásban azonban ez a szöveg nem jelent meg.

Érdemes idézni néhány fontos mondatot a püspöknek ebből az önvallomásából:

„Éreztem és láttam, hogy a társadalom tévutakon jár. Jól tudom, hogy pusztában járunk, és nálunk aranyborjú-imádat van, hogy fásultság, közöny van. De ha én egy jobb, boldogabb világot akarok teremteni – ehhez nekem egy hangot kell hallanom, amely szívemben él, amely diktálja a jobb irányt. […]

Sziám határában van egy szent város, ahol a boncok a hegytetőn olyan beszédeket tartanak, amelyeket senki sem ért. Ilyen sziámi városhoz hasonlít Magyarország is, ahol a boncok felmennek a hegytetőre, hirdetik az igét, amelyet senki se ért.

Aki misszióban jár, az ezt megérti. Hogy én beleálltam a magyar nemzet hivatásának kiépítésébe – ez is misszió. Láttam erőlködéseiket, amelyeknek kellett orientáció.

Ha magyarok vagyunk, legyünk keresztények, ha keresztények vagyunk, legyünk magyarok. Ilyen célokat akartam, ilyen kötelességeket teljesítettem, hálára azonban nem számítottam. […]

Szülessen meg az öntudat és akarat, hogy itt ezen a földön – a haza földjén élni, halni, dolgozni akarnak és akkor én is azt mondom: elvégeztem missziómat, eleget láttam: Uram, most már bocsásd el szolgádat szeretetben és békességben.”

Az Úr meghallgatta a Prohászka idézte simeoni szavakat, hiszen hivatása teljesítése, prédikáció közben, a szószéken „bocsátotta el” szolgáját, Magyarország tanítóját és apostolát.

(Szalay László/Felvidék.ma)