Naponta kisértenek ezek a hírek: háború itt, háború ott, s ha nincs friss háborús hír, akkor legalább lövöldözés, késelés, de minimum erőszakos kordonbontás. Újabban Szerbiából egymás után két hír is érkezett: lövöldöztek, sok a halott. Amerikában, a demokrácia e jeles „példaképében” teljesen normális a legális fegyvertartás, arrafelé ez a szabadság netovábbja. És jeles exportáruja.
Nagyon elszaporodtak az erőszakos események. Lehet, hogy manapság gyorsabban és elérhetőbben terjednek a hírek, de ez nem magyarázat, főleg pedig nem mentség.
De azért csodálkozunk. És szörnyülködünk – ki valóban, ki álszenten, mert a fegyver – bármi fegyver! – jó üzlet. És aki nagyon akar, hozzáférhet. Egy konyhakés is megteszi.
Mégis: miért van ez? Mert nem csupán bolondok, katonaköteles férfiak, de már nők és gyermekek is agresszívek – és gyilkolnak. Miféle lelkületű emberek azok?
Kezdjük a családnál. Egy jól működő család szeretet alapján létezik, ahol a bevett értékeket és gátakat nemzedékről nemzedékre adják tovább. Ahol viszont nincs szeretet és minden értéket – szabadságra, demokráciára, jogra stb. hivatkozva – megkérdőjeleznek, ott gátlások sincsenek, csak frusztráció, s eltűnik a határ a jó és a rossz között. Márpedig a szeretet erős motiváció, mindenkinek szüksége van rá, s ha nem kapja meg, bármi áron kierőszakolni igyekszik. Akármilyen kényszercselekmény alkalmas arra, hogy róla szóljon a hír, hogy ő kerüljön az érdeklődés középpontjába.
Könnyen megtanulható ez a különböző videojátékokból, ahol következmények nélkül lehet kiiktatni az ellenséget, sőt, hős lesz ilyenkor a játékos, nem is hal meg, mert hetvenhét élete van. Lehet, hogy aki az ilyen játékokat kieszeli, tudja, hogy „csak” játék az – de a gyerek?
A gyerek halálosan komolyan veszi, és „csak” egy mozdulat az egész: meg kell húzni a ravaszt. Gyakran emlegetnek mindenféle kifogást, hogy a mai gyerekek érettebbek, okosabbak és így tovább, csakhogy ez olcsó hazabeszélés az üzlet nevében, mert nem így van, sőt, nem is lesz mindenki 18 éves korára automatikusan érett felnőtt.
Meg aztán itt van a reklám. Anélkül nincs élet. A reklámból pedig megtudjuk, csak akkor leszünk teljes értékű emberek, ha a fölkínált árut megvásároljuk. Azért meg kell szerezni! Aki pedig ebben (vagy más érvényesülési vágyban) gátol, azt meg kell büntetni – a harcias videojáték példáját követve. „Indoklás” mindig akad.
Sok oka van az erőszakos cselekedetnek, de ne feledjünk egy fontos okot: a példát. Mert ezek az erőszakról terjedő napi hírek példaértékűek, pontosabban negatív példák, negatív viselkedésminták. Ha X vagy Y megteheti, akkor én miért nem? Pláne, ha ügyesebb vagyok (és az vagyok!), nagyobb hírnévre is szert tehetek, mert többet gyilkolok meg, ráadásul semmi bajom nem történik, mivel mentális pszichozavart állapítanak majd meg, amiért egyszer az apám vagy anyám valamiért fölpofozott (jogtalanul, hát persze), esetleg azért, mert fiatalkorú lévén nem is büntethetnek meg – a jogászok és a pszichológusok majd valahogy kimentenek. Szép, ugye?
De: hol vannak, azaz hol voltak a szülők? Róluk ilyenkor sosem esik szó. Őket miért nem vonjuk felelősségre, végül is az ő dolguk az emberpalántát fölnevelni, pozitív értékeket közvetíteni számára, viselkedési határokat kijelölni, szükséges gátakat beépíteni. S ha nem a szülőt tartjuk felelősnek, akkor kit? A társadalmat? Nyilván azt is, ha ilyen tettekre alkalmas föltételeket teremt – ilyen gondolatmenet révén azonban senkit. Ez kell? Ne becsüljük le: aki sok szeretetet kapott már prenatális korától kezdve, az szinte magától tudja, meddig lehet elmenni, mert a szeretet gátat is szab egyúttal – de hol vagyunk mi ettől? Amerikai filmekből „tudjuk”, hogy a szülő, ha gyermekével beszélni akar, be kell kopogtasson a gyerekszobába – mert a gyereknek arra „joga” van. Joga van! Kötelesség, felelősség nem társul ehhez. Márpedig anélkül jog sincs. És szeretet sem.
De miért is csodálkozunk ezen? Ha az elfogadott, bevált értékeket kisemmizzük, mi lehet a mérce? A gyilkos videojáték? A viselkedésminta, hogy bárkit ledurranthatunk? Mert akkor csak az marad. Az erőszak. A kordonbontás, a rendőrökre való provokatív támadás, bosszúhadjárat, amiért nem ismernek el eléggé, a késelés, a ravasz „ártatlan” meghúzása, a lövöldözés.
Vannak, akik sunyi módon békéről papolnak, de ezt támogatják, az erőszakot, mert az olyan „igazságos”. Akár tudatosan teszik, akár akaratlanul, mindegy az. De az isten szerelméért ez nem megoldás! Az erőszak sosem az! Előfordul, hogy néha kiborulunk. Ám az önmérsékletet már kitalálták. És megtanulható. Több szeretettel. Több odafigyeléssel. Kevesebb mértéktelenséggel.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
