Mai Szentháromság vasárnapunkon olyan szent titok áll előttünk, aminek csak sejtetéséhez van szava nyelvünknek, de más nyelveknek is.
Már Mózes érezte az isteni titokzatosság, a szentség teljes másságát, rendkívüliségét, a földi létben, a végességben a végtelen Isten felvillanását a csipkebokorban (2Móz 3,3kk). Oda akart menni, hogy lássa ezt a „nagy csodát”. Isten válasza: Ne jöjj közelebb, oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz. „Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az élő Istenre” (2Móz 3,6).
Szentháromság-napi ünnepünkben még visszahallszik, sejtelemként átrezeg évezredeken is a szívünkig valami a mózesi élményből. Meg abból a különös paradoxonból, amit Pál is átélt. A keresztyén hit szédítő, térdre roskasztó Szentháromság Isten-tapasztalatát, ami a kimondás belső kényszeréből, s a fogalmi és szóbeli, nyelvi eszközeink esendőségéből születő magasfeszültséget:
„Felette nagy titok ez”
(misztérion – Ef 5,32), s mégis „úgy tekintsen minket az ember, mint Isten titkainak sáfárait” (oikonomúsz müsztériún theou – 1Kor 4,1). Amióta csak az emberi elmét és a görög, latin nyelvet a 300-as évek zsinatain Isten alkalmassá tette arra, hogy a Kimondhatatlanhoz hozzácsiszolják, kifinomítsák az emberi fogalmakat, meg is találták 325-ben a niceai/nikáiai zsinaton egyező hittel és egyező szóval a Trinitas, a Szentháromság fogalmát és tanát. A három isteni személy egylényegűségéről és három különböző személyes munkájáról (Atyáé a teremtés és a fenntartás műve, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a megszentelés, az egyház létének fenntartása az idők végezetéig).
Minden formális logikát felborított a szakrális logika, a 3=1, illetve az 1+1+1=1 metafizikai képlettel.
A háromban az egy, az egyben tökéletesen a három misztérium-fogalmazással. Tehát kezdettől fogva az volt a hitvalló atyák és a zsinatok közös bizonyossága és bizonyságtétele, hogy megfejthetetlen, értelmünkön túli, ám szívvel mégis érzékelhető titokról van szó. Szent, spirituális sejtelemként. Így a titokhoz csak az jut közelebb, aki nem kétkedve boncolja Őt, hanem álmélkodással csodálja a Legszentebb Titkot. A fenséges és lenyűgöző csodát. Tökéletesen ráérzett erre Szilágyi Bálint (+1807), a felvidéki Jablonca lelkésze, aki zsoltárdallamra formálta rá lényeglátóan egyszerű szavait: Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed,/Ó, Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed;/Ezt száj ki nem mondhatja, / Nyelv nem magyarázhatja…
Az álmélkodás csodaösvényén együtt járhatunk
Mi sem magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, hanem inkább rövid álmélkodástörténeti utazásra hívjuk az Olvasót, hogy az egyházi év mai ünnepének a spiritualitásából kortyolgassunk. Együtt álmélkodásra, csodálkozásra, ami a legősibb, eredeti istenélmény tiszta forrása.
Luther Márton 1538-ban így prédikált:
„Micsoda durva német fogalmazás: Háromság! Istenben a legmagasabb egység van. Nem is tudok igazán megfelelő szót találni”.
Egy hitvita során pedig így érvelt: „Mélyen el kell hallgatnod, s ha megszólalsz egyáltalán, csak ennyit szólni: ’Itt most Isten beszél. Hallgatom, hogy egy Isten van három személyben. Miként van ez valójában, azt nem tudom. De hiszem”.
Philip Melanchthon, akit kortársai így neveztek: Praeceptor Germaniae – egész Németország tanítója, 1521-ben ezt fogalmazta meg:
„Isten titkait inkább imádni kellene, nem pedig kutatgatni.
Nem kis veszélyt jelent, hogy titkaiba próbáljunk behatolni. Isten a legfőbb és a legnagyobb (Deus Optimus Maximus), aki Fiát testbe öltöztette, hogy az Ő nagyságát a testben szemléljük…”. A MYSTERIUM TRINITATIS, a Szentháromság titkának felfoghatatlansága nem szójáték, nem misztifikálás, hanem valóság.
A nagy tanító fogalmazása nyomán Johann Heinrich Alsted professzor, író, zeneszerző, filozófus, aki Gyulafehérváron, Erdély Ország korábbi fővárosában, 1638-ban hunyt el, így írt: „A Szentháromság misztériumát nem fejtheti meg a természet fénye, sem a kegyelem fénye, sem a dicsőség fénye, de egyetlen teremtmény sem”. A korabeli holland református zsinat Leidenben ezt mondta ki: „Ezért ennek a misztériumnak az emberi értelem számára megmagyarázhatatlan voltát alázatos hittel kell imádni (adorandus), nem pedig veszélyes kijelentésekkel próbálni meghatározni azt”. Jó látni, hogy a bölcs holland, német és magyar atyák képesek voltak belátni a fogalmak, a nyelv és a teológia, hogy ne mondjam: az egyház határait, s ezt alázattal, de Isten titkait ünneplő, magasztaló, éneklő lélekkel megvallani. Ezen a szellemi és spirituális ösvényen lehet igazán messzire jutni. A modern és a posztmodern korban is! Miként azt mások mellett Eberhard Jüngel német szóteremtő, fogalomalkotó zseniális teológus tette a 20. század utolsó negyedében írt munkáival. Főként az „Isten a világ titka” cíművel, amelyben nyilvánvalóvá tette: Isten léte állandó létesülésben van közöttünk, folyamatosan történik Általa valami, s azoknak a mindennapi és személyes, valamint létcsodáknak a létesítésében tapasztalható meg, amelyekre Szentháromságos működése által látóvá tett hívő látás ismer rá. Gyógyító intellektuális alázat, járj közöttünk ma is az istenismeret ösvényén!
Az egyszerűség nagyszerűsége
Tolsztoj gróf, az egyik legnagyobb orosz írástudó írja le a három sztárec, három öreg és az orosz ortodox püspök találkozásának históriáját. Az egyik északi tengeri szigeten éltek ők hárman. A parton a három ősz szakállú, ősz hajú öreg földig hajolt az érkező egyházi méltóság előtt, aki azután érdeklődött, hogyan szoktak imádkozni. Ezt mondták:
„Így imádkozunk: Ti is hárman vagytok, mi is, könyörüljetek rajtunk!”.
Nagyon meglepődött a püspök ezen, és elkezdte tanítani nekik a „helyes imádkozást”: a Mi Atyánk, a Hiszekegy és más imák jöttek sorra. Mint aki jól végezte dolgát, a püspök elégedetten elhajózott. Útközben vihar kerekedett és az égen különös felhők képződtek. A három sztárec figurája jelent meg bennük, s azon panaszkodtak, hogy mindent elfelejtettek, amit a püspök tanított nekik. Kérik, tanítsa meg ezeket újra nekik. Ekkor a püspök hajolt földig a hajón az öregek előtt, s ennyit válaszolt: „Isten meghallgatja imátokat. Ilyen rövidet még én sem hallottam soha életemben. Imádkozzatok érettünk bűnösökért is!”. Aztán eltűntek a felhő-sztárecek. Reggelig sugárzó fény áradt a szigetről, ahová eltűntek, s ez visszhangzott a tenger kristálytiszta vize felett: „Ti is hárman vagytok, mi is. Könyörüljetek rajtunk, irgalmazzatok nekünk!”. Igaz és gyönyörű, sőt elégséges bizonyságtétel a legnagyobb Titokról, a Szentháromságról. Bölcs egyszerűség…
Triolák és ábrák is magasztalnak téged, Szentháromság
Heinz-Gert Freimuth gyönyörű könyvet írt 1983-ban Zürichben erről: „Isten tapasztalások a zenében”. Különösen ragadta meg a Szentháromság lényegét. Triolákkal. Hiszen zeneileg tekintve a triola, a hármas hangzás a Szentháromságot „kihangosító” hangzás is lehet. Egy alaphangon három további hangocska szólal meg: három az egyben. Számos zenei műben ehhez hasonlóan, a lehető legegyszerűbb módon fejeződik ki a Szentháromság titka, misztériuma. A 14. században pedig Suso Henrik hatására lett a 3 koncentrikus vagy egymásba kapcsolódó kör a Trinitas jelképe. A geometrikus elv jellemzi a középkor néhány játékos jellegű szimbólumát is: a 3 halból, 3 körbefutó nyúlból vagy emberből képzett háromszög; 3 oroszlán vagy sas egy fejjel. Ha a 3 nyúl küllőszerűen helyezkedik el, fülük háromszögben ér össze, de önmagukban nézve mind a háromnak megvan mindkét füle, így a gyulafehérvári székesegyház, a lőcsei Jakab-templom kőfaragásain láthatók.
Háromszoros túlerőddel öleld fel Kárpát-hazánkat, jövőnket!
Ezen a napon ismét rátekintek Kárpát-hazánk történelmi címerére. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulattal. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom:
minden történelmi hamis diktátum és döntés közben, ellenére és fölött ott van a Szentháromság egy örök, igaz Isten túlereje.
És e szentháromságos ölelésben van elrejtve a kárpát-hazai magyar jövő is. Ezért lehet ezen a napon egyszerre nemzeti fohász és egyházi dicséret szép összefonódással „örökzöld”:
„Ó áldandó Szentháromság!
Nyögésemre figyelmezz.
Jövel, siess, Főboldogság,
Én Istenem, kegyelmezz!
Ó, Uram, Uram, ne hagyj!
Mert reménységem te vagy”.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
