Galábocs a Nagykürtösi járás legkisebb települései közé tartozik. Alig néhány kilométerre fekszik a bő egy évtizeddel ezelőtt megnyitott petői–pöstyénpusztai határátkelőtől, melynek Katalin-hídja az egykori II-es számú, Budapest–Kassa főútvonalon szeli át a szelíd Ipolyt, mely ilyenkor minden trianoni döntés ellenére sem hajózható. Még csónakázásra is alig-alig marad benne víz a száraz évszak beköszöntével, ami azonban nem változtatja meg e festőien szép, vadregényes tájat.
A réti vadvirágok ilyenkor nyáron úgy szövik át az ártéri legelőket, mint a palóc szívet a szeretet és a szülőföld iránti hűség. Az ártéren az egyhangúan lépegető, békát kémlelő gólyák, egerésző ölyvek, és fészekrakó, szúnyogokra vadászó fecskék képe egészíti ki egymást, utalva a természet sokszínűségére. Itt még a sokszínűség is mást jelent, mint a jelen Európájában. A körülötte lévő szomszéd települések, zömmel elöregedő lakossággal, pont ugyanolyan kicsik, kiszolgáltatottak, elhagyatottak, mint Galábocs, de annál nagyobb szívvel és ragaszkodással megáldott embereknek adnak otthont, akik minden vihar és sorscsapás ellenére még mindig hűségesek a gyökereikhez, amelyet sokszor körbeölel már a többségi nemzet nyelve, kultúrája és szokásai is.
De megférnek egymás mellett, legalább is ezt bizonyítja az az erős hittel megáldott ragaszkodás, és tenni akarás, egymásra utaltság, amely e zsáktelepülésekre oly jellemző.
Szlovákok, magyarok, hellyel-közzel cigányok megférnek e darabka földön, mely mint a filmben is, kicsit kicsi, néha gazzal benőtt, de a miénk. Még a miénk.
A falut 1297-ben „Galabuch” néven említik először. Több nemesi család, köztük a Kacsicsok, Prónayak és Benék birtoka volt. A török elpusztította, így 1554-ben pusztaként említik. 1828-ban 29 házában 274 lakos élt, akik mezőgazdasággal, szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Klasszicista kastélya 1830 körül épült, ma már romos állapotban van, de a kertjében hatalmas, árnyékot adó fák vallanak a történelemről. A településen a legutóbbi népszámlás alapján alig több mint százan élnek, akiknek a kétharmada már ugyan szlovák nemzetiségűnek vallja magát, de mindenki beszéli a magyar nyelvet. A magyar iskola hiánya megtette a magáét itt is, bár Ipolyvarbóra is járnak innen magyar iskolába, ahol kitűnő eredménnyel állnak helyt, amiről a végzősök későbbi diplomamunkái tanúskodnak.
Takaros kis község, melynek élén negyedik választási időszakban áll polgármesterként az 5 fős települési önkormányzatot vezető Chudý István polgármester, aki valóban mestere annak, amit tesz, de még annak is, amit tenni fog.
A kis falun látni, hogy van gazdája. Nemcsak műfüves, multifunkciós pályája van, de a pálya melletti tér, workout street, szabadtéri edzésekre alkalmas, korszerű, testépítő elemekkel is fel van szerelve. Asztaliteniszezni, lábteniszezni is lehet itt. Kis üzletükben, melyet a község működtet, alapvető élelmiszerek, és persze, ilyenkor nyáron is elengedhetetlenül, hideg sörök és üdítők is kaphatók. Szinte hihetetlen, de ebben a csendszigetnyi faluban még főtér is van, melyet szorgos gondossággal terveztek és alakítottak ki a helyiek.
Megtalálható itt az I. és II. világháborúban elesett hősök emlékhelye, szabadtéri, fedett kiülővel. padokkal, játszótérrel a gyermekeknek, és ha minden igaz, a tér még tovább bővül. Ha az idei pályázata sikeres lesz a községnek, a település védőszentjének, Szent Mihálynak a szobrával is kibővül a látnivalók sora. Nyáron egy csónakázásra is alkalmas víztároló biztosítja a vízi túrák szerelmeseinek a kikapcsolódását a falu határában, télen pedig ugyanitt korcsolyázni, hokizni lehet, amit a helyi csapatok összecsapásai is bizonyítanak.
Személyes élményem, hogy ifjoncként gyakran átruccantunk ide kerékpáron a nyári szünetekben a közel szomszédos Szécsénykovácsiból, hogy ,,csapjuk a szelet“ az itt élő csinos lányoknak. Mi még akkor ilyen ósdi módon udvaroltunk.
Ma már nem csapják a szelet sehol, legalább is abban a formában, ahogyan mi akkor, és talán ez a szókapcsolat is úgy múlt el, akárcsak az ifjúságunk. Nekünk azonban a gyermekkor csodálatos emlékeit őrzi, mind a mai napig.
A tó felett, szintén önerőből, épített, takaros kis kápolna ékesedik, mely a helyi temető szélén a szentmiséknek és a gyászszertartásoknak is helyszínéül szolgál. Olyan, mint az élet. Nemcsak a lélek újjászületésének, hanem az örökkévalóságba való átköltözésének is az otthona ez a spirituális hely.
Az egykori romos iskola épületét (mert régen itt még működött községi iskola is, több tucatnyi gyermekkel) az enyészettől megmentve, önerőből, a saját kétkezi munkájukkal újították fel a helyiek, a polgármester eltökélt, határozott irányítása mellett, ami a mostani, pénztelen és embertelen világban nemcsak példaértékű, de követendő út is, sok hasonló település számára. Azóta a helyi közösségi élet központja. Báloknak, születésnapoknak, kulturális rendezvényeknek ad otthont. Megtartó ereje van. A kívülről és belülről is takaros, tiszta, impozáns, modern szociális helyiségekkel, központi fűtéssel, zuhanyozóval, szállással, saját könyvtárral és konyhával, bálteremmel, színpaddal ellátott, multifunkciós épület adott otthont a most sorra kerülő rendezvénynek is.
Galábocs már nem első alkalommal, sikeresen pályázott a brüsszeli székhelyű EACEA kulturális ügynökség Európa a polgárokért programjában testvértelepülési találkozó megszervezésére, melyet idén július 1. és 6. között tartottak meg, Sun 4EU néven, melyet magyarra fordítva, Napfényt Európának nevezhetnénk.
A pályázatban nyolc ország nyolc települése vett részt, spanyol, olasz, lengyel, székely (román), cseh, máltai, magyarországi, és persze a hazai, szlovákiai polgármesterekkel és civil szervezetekkel egyetemben. Egy biztos, hogy Hal Safi, Posná, Lisky, Etéd, Verőce, Nógrádsipek, a spanyol galíciai és szicíliai települések már elviszik a jó hírét ennek a csendes kis településnek a nagyvilágba.
A közel egyhetes program, melyben nemcsak helyi és regionális érdekességek megtekintése szerepelt, hanem kirándulások, irodalmi és múzeumi séták, gasztronómiai kóstolók, és kulturális bemutatók is, a testvértelepülések vezetőinek bemutatkozásával, az együttműködési nyilatkozatok ünnepélyes aláírásával, és egy, a nyolc település, illetve országrész címerét viselő, a főteret díszítő, fából, művészi kivitelezéssel megfaragott emlékoszlop felavatásában csúcsosodott ki. Egy szerethető és élhető kis település, közösség életereje, ragaszkodása a hagyományokhoz és a szülőföldhöz – képe bontakozott ki a szemünk láttára.
A napfény, melyet Európa jövőjének megújhodása kapcsán kerestek itt néhány napig közösen, galegók, olaszok, székelyek, lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok, szó szerint is megelevenedett a közel harmincöt fokos hőségben. A helyi polgármester, Chudý István szerint azonban
az a napfény, melyet Európa számára keresünk, nem a természetben, hanem a jó emberek lelkében, szívében van elrejtve, és ennek a találkozónak az a legfőbb hozadéka, hogy ezt az emberi jót, a béke utáni közös vágyunk üzenetét, el tudják vinni önmagukban az itt jelenlévők.
Ezt kell továbbadni, kinek, kinek a saját országában, mert ez Európa jövője – fejezte be gondolatait a polgármester, majd közösen, a testvértelepülések vezetőivel leleplezték az emlékhelyet.
Bár a legenda szerint egykoron, mint nagyon sok más helyen is tartják ugyanezt a Kárpát-medencében, itt esett le az aranyalma, mely nemcsak a világ közepét jelezte, hanem a helyén víz fakadt, élet. Régen sem mindig az arany jelentette a gazdagságot, s ma sem éppen. De a tiszta víz is lehet arany, vagy érhet annyit, mint ahogyan ér is, ott, ahol nincs: aranyat. Az aranyalma helye a legenda szerint tehát nem is lehet máshol, mint egy községi kút fenekén, melyet a helyiek szigorúan titokban tartanak.
A legenda, persze nem enged, én mégis úgy gondolom, hogy az arany itt az emberek lelkében, s a polgármesternek és kedves családjának a lelkében mindenképpen megtalálható, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez a varázslatos település ne tűnjön el Európa térképéről. Sőt! Felkerüljön Európa térképére, amit e néhány év alatt, mint ahogyan most, már sikeresen meg is tettek.
Ez a falu nemcsak a csend, és a szorgalmas, palóc emberek kicsiny, elvarázsolt, meséktől és legendáktól színes szigete, de az emberi hitnek, találékonyságnak, szorgalomnak, hűségnek is már-már kihalófélben lévő szállása.
Amikor sokan, a nagyvárosok zajától menekülve keresik a helyüket a világban, ne feledkezzenek meg arról, hogy valahol, az Ipoly mentén, az Isten háta mögött, de nem Istentől elhagyatva, vannak még az emberi léleknek olyan oázisai, mint Galábocs, ahol nem árvul el az emberség, az Istenbe vetett hit.
Olyanok ők, az itt élők, mint a búzavirág. Néha leülnek a virágok mellé, hogy elmondhassák, megmutathassák, ők is részei a teremtett egésznek. Takarosak, csendesen szépek, festék és máz nélkül. És olyanok, mint a kő. Ők is maradnak. Olyan palócosan, aranyalmásan!
(Hrubík Béla/Felvidék.ma)
