A csábi születésű Dr. Czelenk Ferenc a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház elismert sebész főorvosa. 1970-ben érettségizett a füleki gimnázium, akkor még Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola magyar tagozatán. A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi diplomát. Orvosi pályafutását a nagykürtösi kórház szülészeti-nőgyógyászati osztályán kezdte. Miután megüresedett egy orvosi állás a sebészeti osztályon, ott folytatta, mivel sebész szakorvos akart lenni. Körülményes intézkedések után 1979. július 1-jén kezdett dolgozni a balassagyarmati kórház sebészeti osztályán – 1982 decemberében költözött át, telepedett le családjával Balassagyarmaton –, s immár 44 éve dolgozik az ottani kórházban.
Dr. Czelenk Ferenc Balassagyarmat megbecsült polgára, több szakmai és civil szervezet tevékeny tagja. Többek közt az Ipoly jobb partján működő Palóc Társaság szervezeti és támogató tagja. A Magyarok Világszövetségétől okleveles elismerésben részesült a határon túli magyarok támogatásában nyújtott segítségért. Megkülönböztetett figyelemmel kíséri szülőföldje magyarsága helyzetének alakulását.
Legutóbbi találkozásunkkor a füleki középiskolai tanulmányait elevenítette fel. Szívesen emlékezett dr. Szakó László tanár úrra, aki bár nem volt közvetlen tanára, élményei, emlékei szerint meglehetősen kedvelték egymást. A továbbiakban így folytatta visszaemlékezéseit:
„Első alkalommal történt találkozásunk során, ahogy megtudta, hogy én Csábról érkeztem, elmondta, hogy a pedagógiai pályafutását a szomszédos Dacsókeszin kezdte. Mint mondta, édesapám Dacsókeszire férjhez ment húgának családját is jól ismeri, Dacsókeszin két unkatestvéremet is tanította. Első beszélgetésünk során szóba került a szintén Bolgáromban született Fazekas Kálmán tanító úr is, aki viszont szülőfalumban Csábon kezdte pedagógiai pályafutását és mindvégig Csábon folytatta, itt alapított családot és a csábi temető őrzi hamvait.
Emlékezetem szerint Szakó tanár úr középiskolai tanulmányaim idejében Budapesten szerezte meg doktorátusát. A füleki középiskolában érettségizett diákok – akik Magyarországon folytathatták egyetemi, főiskolai tanulmányaikat – neki köszönhetik, hogy ez megvalósulhatott. Ő volt az, aki középiskolánk diákságának tudomására hozta, hogy az akkori Új Szóban megjelent egy lábjegyzetszerű „apróbetűs tudósítás” miszerint Csehszlovákiában érettségiző diákoknak, a magyar középiskolákban jó eredményekkel érettségizőknek is lehetőséget biztosít a kormány, hogy külföldi egyetemeken, főiskolákon folytathassák tanulmányaikat.
A jelzett időben én másodikos voltam, s ez az információ megváltoztatta a jövőképemet és égbe emelően jó érzés volt számomra tudomást szerezni arról, hogy az egy évvel előttem érettségizők közül két iskolatársam felvételt nyert magyarországi orvostudományi egyetemre.
A középiskola 3. osztályába kerülve – amikor tudatnunk kellett érettségi utáni tanulmányi elképzelésünket, terveinket – az ő közbenjárásával, irányításával, segítségével sikerült elérni, hogy érettségim után magyarországi orvostudományi egyetemen tudtam felvételezni.
Hogy még a füleki középiskolai élményeimnél maradjak, nem hagyhatom szó nélkül, hogy ugyancsak tanár úrnak köszönhetem/köszönhetjük, hogy az 1967-68-as iskolaévben elvitt bennünket – mindannyiunk számára felejthetetlen első színházi látogatásunkra, színházi előadásra – a Bánk bán csodálatos élményeket adó Erkel Színházban tartott bemutatójára. (Én ekkor második alkalommal jártam Magyarországon.)
Ugyanezen iskolaév végén (1968 júliusában) kéthetes buszkirándulást szervezett számunkra: Fülek, Eger, Debrecen, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Fekete-tenger partja, Várna, Szófia, Belgrád, Zenta, Szeged, Kiskőrös, Balaton déli partja, Budapest, Fülek helységek és ezek tájékán elhelyezkedő látnivalók, pl. Segesvár megtekintésével. Utazásunkon résztvevő diáktársaimmal egy életre szóló felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk!”
Dr. Czelenk Ferenc élénken emlékszik orvosegyetemi tanulmányai megkezdésének első napjára.
„Amikor 1970 szeptemberében megkezdtem orvosegyetemi tanulmányaimat, az első napon, amikor – 20-as taglétszámú csoportokba osztottak szét bennünket – annak rendje és módja szerint bemutatkoztunk egymásnak. Mindenki elmondta, honnan érkezett, hol érettségizett stb. Amikor bemutatkozásom során elmondtam, hogy én Csehszlovákiából jöttem, néhány csoporttársam csodálkozva kérdezte, hogy hol tanultam meg ilyen jól magyarul. Nem tagadom, ezek a kérdések számomra mellbevágóak voltak, hogy magyarországi középiskolákban érettségizett társaim – minden bizonnyal az akkori magyarországi történelemoktatás hiányosságára visszavezethetően – sajnálatos módon ezt nem tudhatták. Tisztelet a kivételnek!
Balassagyarmati munkába állásom idején ilyen bántó jellegű kérdéseket már nem kaptam, hiszen megelőzően a kórházban végzett medikusi gyakorlataim után sokan ismertek, és elmondhatom, hogy segítőkészen, kedvesen fogadtak. Itt már nem merült fel magyarul tudásom eredete, hiszen a Civitas Fortissimában, Palócország „fővárosában” és Nógrád vármegyében nem volt ember, aki ne tudott, ne hallott volna arról, hogy az Ipoly folyó bennünket, nemzettársakat nem szétválaszt, hanem összeköt. Alig volt/van közvetlen, vagy közvetett ismerősöm, akinek ne lennének családi, rokoni, vagy baráti kapcsolatai határfolyónk jobb oldali területének településein. Mindezek alapján munkatársaim számára sem volt ismeretlen magyarságunk helyzete.”
Egy helyen doktor úr a következőt nyilatkozta arra kérdésre, mit jelent számára magyarnak lenni:
„Az én tudatomban ez fel sem merült kérdésként. Nekünk, akik a maradék ország határain kívül születtünk, ott tanultuk meg a nyelvet, ott tartottuk meg anyanyelvünket, erősebb érzést adott Isten ahhoz, hogy erről, mint kérdésről, nem is kell beszélnünk. Ez természetes velejárónk. Úgy szoktam mondani kissé ironikusan, a maradék ország határain kívül vannak a magyarok, az ország határain belül pedig a magyarul beszélők. Persze kivételek vannak, tisztelet nekik.”
A 8 éve elhunyt dr. Szakó László magyar–szlovák szakos középiskolai tanárra egykori diákjai dr. Czelenk Ferenchez hasonlón a mai napig tisztelettel, szeretettel és hálával emlékeznek.
(Bodzsár Gyula/Felvidék.ma)
