A katolikus egyház augusztus 15-én üli a legfontosabb Mária-ünnepet, Nagyboldogasszony napját, vagyis Szűz Mária mennybevételének napját, mely főünnep a Mária-ünnepek között.
Jeruzsálemben már az 5. században megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az Istenszülő ,,elszenderedésének” (görögül: „koimészisz”, latinul „dormitio”) ünnepe a 6. században már az egész Keleten elterjedt. A római naptárba a 7. században került be, itt a 8. századtól Assumptiobeatae Mariae-nek (a Boldogságos Szűz menybevételének) nevezték.
Az ünnepet XII. Piusz pápa hirdette ki 1950-ben hittételként, miszerint halála után Mária fölvitetett a mennybe anélkül, hogy teste romlást látott volna.
A magyar nép Szűz Máriát Magyarország égi pártfogójának nevezi. Szent István király ugyanis ezen a napon, augusztus 15-én ajánlotta az országot a Szűzanya oltalmába, és 1038-ban ezen a napon hunyt el.
A krónikák Szent Gellért érdemének tulajdonítják, hogy Jézus anyja magyar földön a Boldogasszony nevet kapta: a velencei származású püspök fehérvári beszédében nevezte Boldogasszonynak Máriát. Az Érdy-kódex szerint „Gellért tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé.”
Mivel a keresztény hagyományban Szűz Mária születését is megünneplik, így annak az ünnepnek a neve Kisboldogasszony lett, míg a Boldogságos Szűz mennybevétele a Nagyboldogasszony ünnepe elnevezést kapta.
Horpácsi Illés nyelvész szerint „Nagyboldogasszony ünnepének titkában teljesedett ki az Istenanya nagysága, aki az ég és föld mennybe fölvett királynője lett”. Az Újszövetség Jelenések Könyve 12, 1 versében erről így olvashatunk: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona.”
Eleink úgy tartották, hogy ettől a naptól kezdődött el a „két asszonyköze” időszak, mely Nagyboldogasszonytól Kisboldogasszony napjáig, szeptember 8-ig tart. Ezt az időt kegyelmi időnek tartották, ebben az időben történt dolgokon és az elkezdett munkálatokon áldás van. Ezért az asszonyok virágokat, gyógyfüveket gyűjtöttek, hogy a Boldogasszony ereje megszentelje azokat, és a belőlük főzött orvosság hatásosabb legyen. Hogy áldás legyen a termésen, elkezdték a magnak való búza cséplését, de a hat napig áztatott kendert is ebben az időben vették ki az áztatóból, hogy feldolgozásra kerüljön. A halászok ekkor szedték gyékényt s ebben az időben indultak útnak a gólyák.
A népi jámborságban évszázadokon át öröklődött a Mária-lelkület, és az ünnep azon emlékezete, hogy Szűz Máriánál teljessé vált a hit útja, hisz egész élete során hitt Istenben és a Gondviselésre bízta életét. Példája arra tanít, hogy az embernek testestül-lelkestül van végső célja, s ez a cél Istenben, Istennél van.
Wieber Orsolya magyar író így vall az ünnepről:„Augusztus 15-én Isten éltesse Mária országát! Isten éltesse a Szent Koronát, annak országát a Kárpát-hazát, benne Boldogasszony gyermekeit, a magyarokat, és velük együtt minden jóakaratú, békében élni akaró népet, s nemzetiséget! Mert államalapító Szent István földi elszenderülése előtt meghallotta a Lélek hangját. Ezért e napon nemzetét és országát nem a gyarló földi hatalmasokra bízta. Hanem az Ég és a Föld között köttetett szerződésben az égig emelte, s a világ fölött uralkodó Szent Szűz kezébe adta. Ki oltalmát, áldását, óvó-védő, s Életet éltető szeretetét ma is nap, mint nap ontja ránk!”
A történelmi Magyarország területén a legtöbb Mária-kegyhelynek Nagyboldogasszony-napján van a főbúcsúja, ahová ezrek zarándokolnak el, hogy kérjék a Nagyboldogasszony oltalmát és közbenjárását.
Forrás: Pécsi Egyházmegye, Origo, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
