„A keresztény egyház szentjei és vértanúi sorában legalábbis a Kr. u. II. század óta ünneplés tárgyai azok az ártatlan kisdedek, kiket a Máté evangéliumában feljegyzett (2, 16-18.) jámbor hagyomány szerint Nagy Heródes, az idemeai Antipatros fia Betlehemben és környékén azzal a szándékkal mészároltatott le, hogy köztük a zsidók Messiását, féltett trónja követelőjét is leölesse” – írja Katona Lajos néprajzkutató (1862–1910) a Folklór-kalendáriumban.
Jankovics Marcell kultúrtörténész (1941–2021) a Jelkép-kalendáriumban így jegyzi le a karácsonyhoz kapcsolódó ünnepet: „A napkeleti bölcsek a csillag nyomában jőve, Júdea-szerte tudakozódtak Jézus születési helye felől, kérdezvén: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett?”
Heródes király hallván ezt, összehívatta az írástudókat, hogy megtudakolja, hol kell a jóslatok szerint a Messiásnak megszületnie. Trónját és dinasztiáját féltvén cselekedett így, a zsidók ugyanis a Messiás személyében földi szabadítót vártak, Dávid király trónjának jogos örökösét. Miután megtudta, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie, hívatta a bölcseket, kifaggatta őket a gyermek életkora felől, majd Betlehembe igazította őket, hogy azok őt is nyomra vezessék.
Terve kudarcba fulladt, mert mind a bölcseknek, mind Józsefnek angyal jelent meg álombeli látomásban. A bölcseket figyelmeztette, hogy visszafelé jövet kerüljék el Heródest, Józsefet pedig, hogy Máriával és a kisdeddel szökjenek Egyiptomba. Így is lőn. Heródes nem tudta, hogy az ismeretlen dávidi sarj kicsúszott a kezei közül, úgy próbált dacolni a sorssal, hogy Betlehemben és környékén minden számba jöhető gyermeket megöletett (Mt 2,1–18). E gyermekmészárlás áldozataira való emlékezést nevezi a katolikus egyház latin nevén innocentes martyres – „ártatlan vértanúk” ünnepének, melyet a magyar nép aprószentek néven tisztel.”
Beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: „Kiáltás hangzik Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.”
Hogy mennyien voltak az aprószentek? Erre találunk választ Bálint Sándor néprajzkutató (1904–1980) gyűjtésében: „Az aprószentek számát jámbor túlzással, de a Jelenések könyvére támaszkodva már a középkor, de a mai játékos néphagyomány is száznegyvennégy-ezerre becsüli. A késői középkori magyar kódex, a Winkler-kódex (1506) egyik Mária-énekében olvassuk:
„Ó, te kegyös kis kerál
És igön nagy Isten,
Ez velágrasziletvén
Apródokat gyűjtél:
Száz és negyven négy ezer.
Kiket től mind vitézzé
És megkoronázád
És előttedbocsátád
Ilyen édös seregöt
A mennyei udvarban.”
Az aprószentek napját a népi hitvilágban egészség- és növekedésvarázsló, valamint szerencsekívánó napnak tartották, melyhez a korbácsolás, vesszőzés fűződött. Az aprószentek-napi szokásokat az egész magyar nyelvterületen ismerték. Tájegységekként mustármagozásnak, csapulásnak, kurbáncsulásnak, subározásnak, suprikálásnak nevezték.
A legények, férfiemberek fűzfavesszőből, vagy különféle ágból font korbáccsal csapkodták meg a leányokat, asszonyokat, gyermekeket, rigmusok kántálása kíséretében. A jókívánságokért cserében a „korbácsolókat” felpántlikázták és kaláccsal kínálták a megpaskolt leányok, asszonyok. Ez a hagyomány ma is él még Erdélyben, Moldvában.
„Miért van az kedveseim, hogy köztetek ma sokan hiú tréfálkozásokkal szórakoztok, és egymást kölcsönösen korbácsoljátok?” – teszi fel a kérdést Bogdán István (1922–2001) történész a Régi magyar mulatságok című munkájában, melyre a választ Bod Péter irodalomtörténész 1757-ben megjelent „Szent Heortokrates” című művéből idézi: „Annak emlékezetére, hogy gyermekek szenvedtek Krisztusért, s nektek is szenvedni kell a világi életben.”
Pontosabban azonban arról van szó, hogy e keresztényesített változat mögött ókori szokás lapul, az az ősi hit, hogy a rügyező vesszővel való ütögetés, veregetés termékenységet, egészséget hoz. Ezért országszerte dívott az aprószentek-napi korbácsolás, mely természetesen koledálással fejeződött be.”
Forrás: Wikipédia, jelesnapok.oszk.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
