Prágában egy fiatalember valami borzalmas rémtettet követett el. Gyilkolt. 14 ember halt meg, teljesen fölöslegesen, értelmetlenül és érthetetlenül. Pedig egy is sok lett volna. Holott nem is az elsők, s nem is az utolsók voltak ezek az áldozatok.
Az első, ami erről eszembe jut, az a nehezen megválaszolható kérdés: miféle világban élünk? Hogyan lehetséges, hogy valaki, nem tudni miért, csak úgy lepuffant ismeretlen embereket? És nem csak Prágában. Vajon ez volna karácsony üzenete? A rombolás, a gyilkolás, a pusztítás, megsemmisítés? Ez volna századunk jellemzője?
Állítólag jelenleg a világon ötven háború dúl, ahol szintén emberek halnak meg fölöslegesen, bár „csak” két háborúról beszélünk: Ukrajnáról és a Közel-Keletről.
De tulajdonképpen mikor van háború? Milyen körülmények között hány embernek kell meghalnia, hogy azt háborúnak nevezhessük? Vagy csak akkor van háború, ha úgymond törvényesen gyilkolunk? De akkor az a sok alattomos, sorozatosan és módszeresen elkövetett „egyéni” gyilkosság mi? Pillanatnyilag Prágában tetőzött ez, pont karácsony előtt néhány nappal. Miféle világ ez? Uramisten, miféle világ ez?
Karácsony persze csupán a keresztény múltú (jelenű?) országokban fontos ünnep – de meddig? Olyan gyenge volna a szeretet üzenete, hogy bárki megtébolyodott ember minden ok és gond nélkül eltökélten életet/életeket olt ki, és azt még jogosnak is véli? És a háttérben vajon ki a bűnös? Mert az ilyen nem csupán úgy magától van. Csak az bűnös, aki valamilyen módon besegít a szörnyűségnek, megalapozza a lehetőséget, vagy az is, aki szenzációt faragva erről sorozatosan beszámol? Ki a cinkos? Ne beszéljünk félre: van bizony közvetlen és közvetett „társtettes” is!
Akadt egy kommentáló, aki úgy vélte, az ilyesmiről nem szabadna annyit írni, lényegében propagálni a médiákban. Ha ez elrettentő példaként működik, akkor igen, be kell erről számolni.
De propagandának sajnos jobb, viselkedési mintának nagyon is jól megfelel: sok olyan ember van, aki kitűnni akar, de más lehetőséget képtelen találni. Ezért a gyakran prezentált példát követi, amellyel csak negatív értelemben tudja problémáját kompenzálni – és hát ezek a sorozatos gyilkosságok (bármi oknál fogva) nagyon is használható példának tűnnek, olyanoknak, akikben valami kibillent, a leendő tettes pedig úgy véli, olyanra ő is képes, szerinte a bosszú az igazság, sőt így még a tévében is szerepelhet, netán híres lesz – bár inkább elhíresült.
Nem volna jobb az ilyen eseteket inkább csöndben intézni? Hogy ne a szörnyűségek és a félelem uralja gondolatainkat. Sajnos a média címlapsztorikra vadászik – az ilyen lövöldözések, késelések, gázolások és egyéb gyilkosságok kiválóan alkalmasak arra.
Aki persze szeretetről ábrándozik, tiszteletről, alázatról, megbocsátásról, megbecsülésről és hasonló keresztény (és emberi!) megnyilvánulásokról, azt nevetségesnek, nyálasnak, giccsesnek, unalmasnak tartjuk. Pedig mindnyájan arra vágyunk!
Az ilyen szörnyűségek okai természetesen különbözőek. Van, aki egója állítólagos megtépázását (sértettségét) akarja orvosolni és megtorolni ilyen abszurd módon, van, aki vallása igazát, kizárólagosságát kívánja így kinyilvánítani, vagy valamilyen sajátos politikai oknál fogva próbálja privát igazát bizonyítani – végül mindegy: a gyilkosság gyilkosság marad, a halál halál marad.
Vajon miért gondolják túl sokan, hogy vélt igazunk bizonyítására az erőszak az egyetlen járható, célravezető mód? Valóban ez volna karácsonyunk, s huszonegyedik századunk üzenete? Amikor annak van igaza, akinek jobb fegyvere van, s aki ügyesebben tudja használni? Ez volna a haladás? Sokkal inkább visszafejlődés az őskorba.
Miféle kontinens ez az Európa, ahol már csak a tőke és az erőszak az isten? Mennyi ártatlan halottat kell még eltemetni, hogy észhez térjünk?
(Aich Péter/Felvidék.ma)
